Unokáink sem fogják látni... 

Unokáink sem fogják látni... - Petőfi Sándor: Úti jegyzetek - 221. adás 2009. március 15. 13:18

.

Ráday Mihály (a Türr István utca sarkán): "A Pesti Divatlap 1845. március 30-i számában a következő rövid közlemény jelent meg: "Petőfi Sándor, felhagyván a lapunk mellett ügyesen viselt segédi hivatallal, miután lapunk számára levétettük arcképét, s egy egész évnegyedre ellátott bennünket jeles verseivel, e napokban elhagyja a fővárost. Helyébe a már néhány csinos dolgozataiból, különösen a "Hölgy teremtése" című munkájából ismeretes Kolmár József jött lapunkhoz.

Sok szerencsét kívánunk az elutazandó géniális költő kalandoros életéhez."

A búcsúestjét a költő a Vadászkürt Szálloda éttermében rendezte meg. A reformkori Pest nevezetes szállodája még átépített mivoltában sem maradt ránk.

Helyét a XX. század második felében új épület foglalta el." *

/Az alábbi idézetek Petőfi Sándor: Úti rajzok c. művéből Mácsai Pál előadásában hangzottak el a műsorban./ "Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki diszes hivatalába beleunván, utazni ment. Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam.

A bucsúlakomában részt vett pesti pajtásaimon kivül egy-pár vidéki költőcollegám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik másik divatlapszerkesztő által levetessék. Hja, mikor az ollyan szép, ha az embert

Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész két magyar hazának némelly helyére, s a közönség bámulva kiált föl: - Tehát illyen ő?! Történt az indulás ápr. 1. 1845. a pest-eperjesi gyorsszekeren. Ezt csak azért mondom el, nehogy valaki azt gondolja, hogy saját alkalmatosságomon utaztam légyen. Nem tartok ekvipázst. ...mentünk, mentünk, mendegéltünk. Hát egyszer csak döcögni kezd a bárka, de olly embertelenül, mint némely poéta urak versei... elannyira, hogy kénytelenek valánk kiszállani,

ha úgy nem akaránk járni, mint nem tudom kicsoda, akinek csontjai izzé-porrá törettek. Kiszálltunk tehát, és én láttam, hogy ott vagyunk, ahol sejtém: Aszódon. Aszód!

Ah, kedves olvasó, (igen: kedves olvasó, mert ki lehet kedvesebb az írónak, mint aki munkáját olvassa?) kedves olvasó! - mondom - ha te tudnád, mennyi fekszik rám nézve e kis szócskában:

Aszód! Aszód!

Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallnod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam... akarom mondani: jártam iskolába. S mily eseménydús három esztendő!

1. Itt kezdtem verseket csinálni - - 2. Itt voltam először szerelmes - - 3. Itt akartam először szinésszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes. Nevezetes és szomorú.

Professzorom (isten áldja meg őt!) jónak látta tettbe menendő tervemet egy olyan férfinak megírni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt, a szinészetet csodálatra méltóképen való módon gyülölni.

Ezen ritka tulajdonságú férfi történetesen épen az atyám volt, ki - mint jó atyához illik - a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe sülyedendő fia megmentésére rohanni.

S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak... hátamon és lelkem porsátorának egyéb részein.

Mind e történetek keresztülhuzódtak emlékezetemen, mialatt szekerünk Aszód utcáinak sarán húzatott keresztül, mely mély, mint itt keletkezett első szerelmem volt. Utam Aszódtól Kassáig szót sem érdemel.

Miskolcig már voltam, azon túl még nem, s így Kassa volt az első hely, mely kiváncsiságomat igénylé. Utazásom harmadik napján estefelé végre megláttam a kassai gót templomot, mely a város közepén úgy áll,

mint valami óriás barát sötét csuklyában. A pesti gyorsszekér csak Kassáig jár; onnan egy másik viszi az embert Eperjesig. Kassára úgy uzsonnatájban értünk, s az eperjesi szekér csak másnap indult, s így az éjet ott töltém.

Maga a város szép, igen szép halott. Semmi élet benne. Gyalázatos fogadónak leggyalázatosabb szobájába esvén, resteltem otthon maradni. Bejártam a várost. Különben az is csalt kifelé, hogy - amint már többektől hallottam -

Kassán igen sok szép leány van, s ezek látásáért én mindig örömest fáradok. De biz én egyetlen egy szép fehércselédet sem láttam, kivéve azokat, melyek föstve vannak címerül imitt-amott a boltok elébe; már ezek oly remekek, hogy Pestre is beillenének, ha a Váci-utcába nem is, de a Váci-útra bizonnyal. Bevetődtem a színházba is, hol német komédiások remekeltek a kontárkodásban.

Én játszottam hatodmagammal Ozorán, Cecén, Szilas-Balháson, Sár-Bogárdon stb., de soha sem nyaggattuk így halálra a művészetet, mint ezek. Oh, városa Kassának! vagyon a te környékedben bősége az erdőségnek, melynek fáin teremnek ágak, különösen alkalmatosak furkósbotokra; és te városa Kassának, még sem használod ezen ágakat fegyverekül, hogy velük kiugrasd falaid közül a művészetnek ezen halálos ellenségeit;

oh nem, te ezt nem teszed, sőt inkább seregestül csődülnek mindkét nembeli lakóid a spektákulumokra, s hallgatják - a gyönyör tengerében fuldokolva - az irgalmatlan ordításokat és hebegéseket;

és ha elérzékenyülésre kerül a dolog, tehát elérzékenyülnek szende lelkű leányaid, és elérzékenyülve omlanak azon bajnok ifjak karjaiba, kik a XIX. század rettegésére katonásdit játszanak. *

Kolár Péter, a Thalia Színház igazgatója: "Ezen a helyen állt a régi német színház, amelyet későbbiek folyamán lebontottak, és a XIX. század végén, 1899-ben ezen a helyen adták át a volt Magyar Nemzeti Színházat, amelyben ma a Kassai Szlovák Állami Színház játszik." *

"Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállottam, s nála tölték egy hónapot. Tompa is Eperjesen volt. Nevelősködött. Kétszáz bankó forintért. Miska pajtás! Rád illenek nagy druszád szavai: "Megnehezült az idők viharos járása fölötted!"

Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám. Egy este a tanuló ifjúság fáklyás zenével tisztelt meg. Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbizottságból, a világért sem.

Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti Nemzeti Szinháznál s hordtam a szinpadra a székeket és pamlagokat,

s a szinészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegény társaim számára, s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár "menjen kend!"-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog,

s mi meg is történt. (...) megálmodtam, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként... nem, sőt hamarább, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek...

bár gázoltatásomra mindent elkövetnek a kritika hősei, és én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva! Tudj' isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske. Hát még a tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet.

Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő Táborhegyre, hol hajdan Caraffa ágyúi ordították e martírvárosra: rettegj! Innen néztem szét a vidékre, mely gyönyörködve mutogatta magát előttem, mint a gyermek, kinek édesanyja új ruhát hozott." *

Ráday Mihály: "Eperjes-környéki kirándulásaik egyikén ezen a kis dombon egy erdei lak itt, a Vilec hegyen költői versenyre ihlette a három fiatalembert, a három költőt, Kerényi Frigyest, Tompa Mihályt és Petőfi Sándort.

És a hálás utókor 1883-ban ezen a helyen, ahol a nemes költői verseny zajlott, egy emlékoszlopot állított.

S ez az emlékoszlop itt Eperjes mellett mind a mai napig megvan." *

"Egy kis órányira Eperjestől szomorodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami rokonomat megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jólesik színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem.

Valami nyolcan kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hegy alatt elhagytam a társaságot s összeszedtem magam, hogy hamarabb érjek föl; mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom... s én nem szeretem, ha más sírni lát engemet. Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes-megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alatt sürűek, fölfelé mindinkább ritkulnak, s a tetőt csak néhány éri el... mintha valami katonák volnának, akik várat ostromolnak.

És eléri az ember a szepesi határt, melyet Branyiszkónak neveznek, és áll az egyik oldalon lejtős, s a másikon meredek roppant bérc tetején, honnan belát a gyönyörű Szepes tündérvölgyébe, látja Váralját s mellette puszta várfalakat, melyeknek egykor bíboros termében született Zápolya;

látni pedig a láthatár végén egész magamivoltában azt a kis vakandturást, mit Tátrának neveznek; mindezt látja az utazó, és ha az utazó költő, akkor fölkiált, mondván: ... nem, semmit sem szól, nem szólhat, némán bámul;" *

Ráday Mihály: "A szászság nevezetes városában, Lőcsén ezen a helyen állt az 1848-49-es szabadságharc emlékműve. A talapzata ma is megvan, de a szobrot Trianon után kicserélték Ľudovít Štúr szobrára. Egyébként a reformkorban, amikor Petőfi erre járt, akkor a többség a német nyelvet beszélte." *

"Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova - még a postamesteré is - szántani volt.

Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsébe kelle töltenünk, melyben igen sok szép fiatal leányzó szívecskéje dobog ... de nem a magyar nyelvért, s ezért, bármi szépek, nem méltók, hogy róluk többet szóljak.

Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az lelkestül-testestül, különben zsebkendőjét sem emelem fel a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért... oh, azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet... még meg is házasodnám.

Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és ... esős idő volt. Egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból. (...) Délelőtt meglátogattam Kerényivel

Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort... ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus.

Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!

Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz, ki Eperjestől idáig velünk jött a gyorsszekeren, és aki igen derék, jóravaló ember.

Nagyon resteltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan legjobban láthatni.

Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte.

Gyönyörittasan szemléltem egy darabig... mert aztán fölriadt - tán a kocsizörgésre - s mintegy elszégyenülve burkolta magát ködpaplanába... a Tátra... a szép leány.

Azért siettem el Késmárkról Iglóra - a szepesi 16 város egyikébe -, mert van ott egy család, mely engem már rég kivánt ismerni s én azt viszont. Kedves, patriarchalis család! nem foglak én elfelejteni téged. *

Görföl Jenő, a CSEMADOK titkára: "A templom mellett lévő ház helyén állott az az épület, ahol Petőfit vendégül látták, a mellette látható hársfa abban a kertben volt, ahol Petőfi nagy szeretettel üldögélt, olvasgatott, és írta verseit barátai elmondása szerint." *

"Három hetet töltöttem Iglón, melynek lakói és tájéka egyaránt gyönyörködtettek. A Kárpátok egészen oda látszanak, de ottlétem alatt tán sohasem álltak köd- vagy felhőtlenül; s e derű-borúban úgy tetszettek nekem, mintha volnának a természet oltára s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst.

Három napot valék töltendő Rozsnyón. A másodikat az Aggtelek megnézésére használtam, mely ide - a rossz út miatt - öt órányira esik.

Rozsnyó völgyben fekszik magas meredek hegyek között, mint az alamizsna-krajcár a koldus kalapjában. *

Ráday Mihály: "A Főtér keleti oldalán van egy Fekete Sas nevű szálloda, ott szállt meg a költő?

Kardos Ferenc, alpolgármester: Nem, a költő tulajdonképpen a tér másik oldalán szállt meg, ebben az épületben, amelynek a falán van elhelyezve Petőfi emléktáblája, természetesen semmi köze az eredeti szállodaépülethez ennek az új épületnek.

Ráday Mihály: Csak a hely... Kardos Ferenc: Igen, csak a hely." *

"Aggtelekre érvén, vezetőt hívattam s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött.

Bementünk. Oh, ti szűkkeblü emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és állittok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!

S mi az a szabály? Semmi más, mint a sánta középszerűség mankója. Soká tünődtem: mint eredhetett e barlang? És kitaláltam.

Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.

Mint említém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet. - Tán el sem lehet olvasni? - kérdezém csak azért, hogy oda nézzen és bámuljon. -

Oh igen, felelt ő, el lehet: Petőfi... - de, irgalmatosságos egek! Ezt oly hideg vérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kiribicza Istók vagy Sujánszky, vagy Badacsonyi vagy nem tudom mi?" *

Székely Kinga, a Barlangtani Intézet ny. vezetője: "A Baradla barlang ősidők óta használt aggteleki bejáratától mintegy 1300 méterre található az a terem, amely a XIX. század végéig a túraútvonal végét jelentette. A látogatók itt, hogy megőrizzék a túraút emlékét, a falra vésték nevüket. Ezt tette Petőfi is, aki, ahogy leírásából olvashatjuk, nagybetűvel örökítette meg nevét, P E T Ő F I, olvasható, sajnos nagyon nehezen a falon, hiszen az utána következő látogatók nem vették figyelembe a név jelentőségét, és többen ráírtak, illetve melléírtak a névhez." *

"Rozsnyóra késő este értem vissza.

Következő nap Rima-Szombatba mentem a rozsnyói luteránus lelkésszel, kinek eszét tisztelni, szívét szeretni tanultam meg. Utólértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt.)

H. (Huszt János) barátom látott el R.-Szombatban létem alatt szállással, mi nem csekélység tisztujítás idejében, mikor a galambházak is meg vannak rakva vendégekkel. Az egész tisztújítás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.

Esett az eső, amit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, ahol álltam egész délelőtt... mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, melyekből oly tiszta ég mosolygott. Másnap kineveztettem, és fölesküdtem táblabirónak... Isten és Gömör-megye kegyelméből." *

B. Kovács István, muzeológus: "Ennek a rimaszombati Petőfi szobornak nagyon sajátságos története van. Ugye Izsó Miklós 1871-ben kapott megbízást Petőfi Sándor köztéri szobrának az elkészítésére. Több tervezetet készített, de 1875-ben meghalt, és a Petőfi Szoborbizottság nem tudott dönteni. Halála után viszont az összes szobor-tervezetet felajánlotta különböző intézményeknek. Egyebek közt Gömör-Kishont vármegyének is, hallván, hogy a vármegye múzeumot akart létesíteni.

És a vármegye természetesen szívesen fogadta a felajánlást, így érkezett Petőfi Sándornak a szobra, illetve annak a gipsz mintája Rimaszombatba. Na, most megérkezett, ilyen formán ez a szobor a későbbi Gömör-Kishont vármegyei múzeum egyes számú műtárgya, ezzel kezdődik a múzeum története. Szépen beleltározták a szobrot, s annak a rendje-módja szerint pihent. 130 év elteltével jött a gondolat, hogy Petőfinek köztéri szobrot kellene állítani, és már elkészíteni sem kell, hisz Izsó Miklós megalkotta, csak ki kéne bronzba önteni. És 2004. május 29-én, azon a napon, amikor Petőfi Sándort Gömör-Kishont vármegye tiszteletbeli táblabírájává választották, fölavattuk ezt a szobrot. Így került ide, a mai helyére." * "Rima-Szombat csinos kis város; de az a két roppant fogadó benne úgy veszi ki magát, (hogy magyarosan szóljak) mint mikor a kis unoka fölteszi nagyfejű öregapja pápaszemét.

A város alatt folyt a Rima vize, melyben úgy megfürödtem, hogy majdnem belefúltam. Nem nagy a víz, hanem épen malom alatt esett a fürdés, hol egyenest keresztül akarván csapni, a habok alá sodortattam. Ha mégis bor lett volna, de vízbe fúlni ... szekatura! -

Hajdan a szép költői világban csak passzió lehetett így meghalni... a szirének és nimfák karjai között; de most már oly prózai a világ, hogy a szép zengzetes nimfák és szirének rút, néma halakká és rákokká változtak... piha! E meséből az a tanulság, hogy szép, aki jól tud úszni, amivel én sokkal kisebb mértékben dicsekedhetem, mint sok magyar versíró-kollégám, kik tengernyi vizenyős verseikbe fúlnak bele.

Rima-Szombatból mentem volna egyenest Pestre, de több rendbeli meghivásra kitértem még egy pár közeleső faluba: Kisfaludra és Várgedébe a füstös szobáju Adorján Bódi s a lángszakállu Kubinyi Rudihoz. És meg nem bántam.

Pompás napokat töltöttem Várgedén... de azt nem is mondom ezután, hol töltöttem időmet... mindenütt, ahol csak megfordultam, a legjobban.

Emlitésre méltó Kubinyi R. könyvtára, mely magába foglalja az angol, francia, német, olasz s spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat. Csak aztán sok ilyen jóravaló ember volna hazánkban, mint K. R.! Várgedéről két kirándulást tettem, Losoncra és a salgói és somoskői várromokra.

Losoncra menvén Várgedéről az út Füleken visz keresztül, hol szinte romokban fekszik az egykor nevezetes vár. Természetes, hogy összejártam; de kimondhatatlan harag fogott el, midőn láttam, hogy a romokat lehordják az utcákat tölteni... hogy amely köveken őseink szent vére szárad, azokon most tapodjanak...

Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlök Fülek.

Füleken megálltunk a kovács előtt, mert egy lovat patkoltatni kellett. Én még most is nagyon szeretem a kovácsműhelyeket; gyerekkoromban kovács akartam lenni. S nem lett volna-e jobb? most piszkos kezekkel verném a vasat, ahelyett, hogy engem vernek piszkos kritikusok." * Agócs Attila, a Füleki Vármúzeum igazgatója: "Ezt az utcát Füleken csapásnak hívták, erre hajtották ki valamikor az állatokat. Éppen ezért települt erre az utcára két kovácsműhely is, még az 1950-es években is megvoltak. Az egyik a vendéglőn túl állt valamikor, a másik pedig a mai református templom mögött. Ezek valamelyikéről írhatott Petőfi az úti jegyzeteiben." *

"Fülektől aztán Losoncig semmi nevezetest nem ér az ember, az utat kivéve. Ez az élő embert halálra s a holtat életre rázza. Én meghaltam, s föltámadtam rajta valami hatszor.

Losoncon ekkorízben csak egy napot töltöttem. Ezalatt megnéztem Gácson a várat s a posztógyárat.

Az utóbbi szemlélésében jobban gyönyörködnék tán az idegen, ha nem volna meg testének azon része, mely a tobák, fricska stb. kedvéért teremtetett. A vár, melyet a Forgách grófok bírnak, nem igen ó: körülbelül a tizenhetedik században épülhetett.

Bejártam néhány teremét, melyek közül leginkább vonta magára figyelmemet az, hol a családképek vannak. E képek egyikétől alig tudtam elválni. Egy hölgy volt: szép, fiatal és tébolyodott.

Épen delet harangoztak, mikor a kirándulásból visszatértem Losoncra, hol az én kedvemért készült roppant ebéd várt egy roppant magyar embernél.

Másnap visszavitt S. A. (Steller Antal) barátom (ki ide is kihozott) Várgedére, ugyanazon az úton, melyet már volt egyszer szerencsém passzirozni.

Útba esik Hajnácskő... most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntette végkép. Innen egy negyednyire van fürdő és savanyú víz, mely egészen olyan, mint a parádi, csak gyöngébb egy kissé. Míg itt uzsonnáztunk: Csomai Jóska cigánybandája gyönyörű nótákat húzott Lavotta, Csermák s másoktól; s különösen megragadt - melyet most először hallottam - a karancsaljai nóta.

Hogyne! Az ég is derült-borult hallatára... egyfelől nap sütött, másfelől eső esett... szóval, magyar nóta, magyar vigalom megtestesülése volt.

A második kirándulást tettük többen Vecseklőre.

Vecseklőn megháltunk, s másnap korán reggel indultunk Somoskőre, a Mátra egyik ágán - a Medvesen - keresztül.

Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik... de bámultam építését, mely gyönyörű öt-hat-hét-szögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még.

Amint lejöttünk a várról e faluba, egy parasztasszony házához hitt bennünket, s ott - fölszólítatlanul - jól tartott édes és aludt tejjel.

Nagynehezen birtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek! Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgón a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, épen a kanalat lőtték ki a kezéből...

mire a pogányok nyakrafőre elinaltak Salgóról, a mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?

Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkivüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt oda építeni. Környékezi rengeteg erdő, bükk, cser, tölgy, s egyéb fákból.

A hegy teteje óriási gránitszikla s e fölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó.

Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt. Estefelé értünk vissza Vecseklőre, eltelve a nap élvezeteivel, és jól kiéhezve, minek orvossága egyébiránt készen várt bennünket Vecseklőn... Kubinyi Rudi szakácsának emberségéből;" * Ráday Mihály: "Aztán megint Várgede következett, Fülek, majd Losonc." *

"...most Rima-Szombaton keresztül mentem Losoncra. Losoncon egy hetet tölték. Dicsőséges eszem-iszom világ volt... egyébiránt szellemi élvezetek nélkül sem szűkölködtem; mert Losoncon sok lelkes barátom és sok kedves leányka van.

Azt is híresztelték- alig értem oda -, hogy házasodom, s hogy kit veszek el, mi rám nézve igen is hízelgő volt; de mindazonáltal e hírt csak mende-mondának vagyok kénytelen nyilatkoztatni...

megnyugtatására hazám mindazon hölgyeinek, kik érettem tán titkon epednek, viszontszerelemtől várva földi boldogságukat." * Ráday Mihály: "Losoncról Ladányon át Balassagyarmatra ment, ahol megszállt, másnap Rétságon megebédelt, Vácon aludt aznap és végül, bár a gőzhajót lekéste, a korcsmáros lovait kibérelve,

fogaton utazva június 24-én visszaérkezett az ország fővárosába, Pestre. Az Életképek borítóján Vahot Imre már ezt közölte június 28-án: "Petőfi, ki e napokban tért vissza Pestre, mint halljuk, Egressy Gábor jutalomjátékára "Zöld Marci" című című eredeti drámán dolgozik."

Alig telik el egy hét, és 1945. július 5-étől - úgy látszik, Vahot és Petőfi között helyreállt a béke - az Életképek sorozatban teszi közzé az elmúlt hónapok felvidéki kirándulásainak beszámolóját, Petőfi Sándor Úti jegyzetek c. írását.