Unokáink sem fogják látni... 

Unokáink sem fogják látni... - Akkor és most: 1956 - 228. (különki)adás 2009. október 23. 17:43

AKKOR és MOST októberi helyszínek, 1956

 

Ráday Mihály: 1956 őszén 14 évesen első gimnazistaként itt álltam a Retek utcai pékség előtt sorba kenyérért. A sor időnként felbomlott, mert hangos lövöldözés zaja hallatszott a Széna tér felől. Azután újra összerendeződött a sor, az emberek vártak a kenyérre türelmesen.

1956-ról az én korombelieknek, vagy a nálam idősebbeknek vannak emlékeink általában. A fiataloknak sokkal kevésbé, van, akinek semmit sem mondanak azok az ’56-os helyszínek, amiket szeretnénk megmutatni úgy, ahogy a régi filmkockák megörökítették ezeket az eseményeket, és ahogy ma kinéz az a hely, ahol az események megtörténtek. Remélem, ezzel sikerül kicsit közelebb hoznunk a mai embereket a régi világhoz, 1956-hoz.

---

Ráday Mihály: Egy rövid összefoglalóban nem lehet mindent helyszínt bemutatni, a legismertebbeket sem. Viszont kihagyhatatlan az a helyszín, Szeged, ahol a forradalom lángja föllobbant. A nagyelőadóteremben a gyűlésről fénykép is készült, és a fénykép nyomán dombormű az emlékművön, ahol fölismerhető.

Kiss Tamás: Hát ebben a teremben október 16-án teljesen spontán módon mi, szegedi egyetemi, főiskolai hallgatók az akkori párt- és DISZ-től függetlenül megalakítottuk az érdekvédelmi szervezetünket, a MEFESZ-t, október 16-án. Elfogadtuk a programot, aminek már politikai követelései is voltak, többek között az orosz csapatok kivonása, a szabad választások tartása, a nemzeti jelképek helyreállítása, és a 16-ai gyűlés után, 17-18-án felszólítottuk az ország összes egyetemi, főiskolai központját, hogy csatlakozzanak a mozgalmunkhoz. Aminek az eredményeképpen az október 20-ai nagygyűlésen – tehát még mindig 23-a előtt három nappal vagyunk – egy újabb nagygyűlést tartunk, ahol részletesen elfogadunk minden szervezeti szabályzatot, programot, ugyanitt az Auditorium Maximumban, és ez után 21-én, 22-én küldötteink személyesen mennek Debrecenbe, Miskolcra, Pécsre és így tovább. Mi ketten Lejtényi Andrissal Pestre, felszólalunk az Agráregyetem és a Műegyetem ismert nagygyűlésén, és ha úgy tetszik, megváltoztatjuk a hangulatot. Mert abban a forrongó légkörben mi mondtuk ki először azt, ami addig kimondhatatlan volt. És ennek az eredménye, ennek a Műegyetemi felszólalásnak az eredménye az, hogy kivonul a párt és a DISZ arról a gyűlésről is, itt sem vesz részt természetesen. És akkor az ifjúság veszi kezébe a vezetést.

---

Ráday Mihály: Ebben a hatalmas épületben, amelyet négy utca vesz körül, működött az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, a második világháború utáni államosítások után egészen a rendszerváltás utáni időszakig, amikor visszakapták a piaristák ezt az épületet. Én előttem négy évvel járt Gömöri György költő erre az egyetemre. És ez a ház annak idején az ő Alma Matere is volt.

Gömöri György: Október 22-én több helyen Budapesten gyűléseket rendeztünk az úgynevezett Kis Petőfi Köri gyűlések voltak nálunk, itt megalakult a Március 15-e Kör a Bölcsészkaron, 22-én délután itt döntöttük el a másnapi tüntetést, a 23-ai tüntetést. Tehát a kezdeményezés az a Bölcsészkarról jött. A műegyetemisták éjjeli gyűlésükön csatlakoztak a tüntetés tervéhez, és megállapodtunk, hogy ők a budai oldalon fognak a Bem szoborig vonulni, mi pedig a Petőfi szobortól a Bem szoborig, egy pesti útvonalon. Már a délelőtt folyamán az összes többi budapesti kar, tehát egyetem, a Természettudományi Kar, a Jogi Kar, a Közgáz, ezek mind értesültek arról, hogy lesz tüntetés. Amit először betiltottak, azután föloldották a tilalmat. Meg volt beszélve, hogy a Petőfi szobornál találkozunk. De miért a Petőfi szobornál? Mert a Bölcsészkar mellett van a Petőfi szobor. Na most, ezt az emléktáblát mi 2007-ben állítottunk. Amikor azt mondom, hogy mi, van egy ilyen csoport ’56-os veterán, akik úgy gondolták, hogy mivel a Műegyetemen már több szobor, emléktábla van, nekünk ez fontos, hogy ez is meg legyen örökítve.

Ráday Mihály: Az ex-Bölcsészettudományi Karon…

Gömöri György: Az ex-bölcsészek, mert azóta a Bölcsész Kar átköltözött a Múzeum körútra.

Ráday Mihály: Nagyon érdekes egyébként a Petőfi téri felvétel, az archív. Jól látszik az Erzsébet híd akkor még álló pesti pilonja, kapuja, és nagyon érdekes az is, hogy vajon hogy került Sinkovits Imre oda, a szobor tövébe. Csak azért, mert ott lakott?

Gömöri György: Hát ebben nem vagyok biztos. Sajnos a Sinkovitsot soha nem kérdeztem meg utána, hogy miért éppen ő mondta el a Talpra magyart a Petőfi szobor talpazatáról. Valószínű, szóltak neki. Hát a Színművészeti Főiskola is részt vett ezen a tüntetésen, a képzőművészek is részt vettek. Az összes pesti kar itt volt. Ez volt a nagy tüntetés.

Ráday Mihály: Itt a téren nagyon jól látszik az a gloriett, amelyben Erzsébet királyné szobra ált. Ennek a helyén lett a romkert később. Merre indult el ez a rengeteg ember a Petőfi szobortól?

Gömöri György: Húsz-huszonötezer ember gyűlt itt már akkor össze. Innen a Petőfi térről egészen a Váci utca elejéig állt a tömeg. Elindultunk a Kossuth Lajos utcán. A Kossuth Lajos utcán mentünk a Kiskörútig, ott balra fordultunk, az átnevezett Tanács körút – Somogyi Béla út – tehát tulajdonképpen Kiskörút néven ismert részen, és ráfordultunk egyenesen a Bajcsy Zsilinszky útra, és azon vonultunk végig a Szent István körútig.

Ráday Mihály: Az ablakot, amelyben állt a hölgy, és integetett a zászlóval, sikerült beazonosítanunk. Az Anker palota egyik ablakáról van szó, a Kiskörút sarkán.

Gömöri György: A Nyugati pályaudvarnál ahogy rákanyarodtunk a Szent István körútra, nagyon jól emlékszem, hogy Gábor Miklós és Ruttkai Éva akkor ott álltak be a menetbe. A Margit hídon mentünk tovább. A Bem szobornál találkoztunk a műegyetemisták menetével, amelyik kizárólag a budai parton vonult.

Ráday Mihály: Körülbelül mennyien gyűltek össze a Bem szobornál?

Gömöri György: Fogalmam sincs róla.

Ráday Mihály: Az archív felvételek szerint rengetegen.

Gömöri György: Ötvenezren. Nem tudom. De nem lehetett egy gombostűt leejteni, és iszonyatos hangzavar volt. És azután, ez is hozzátartozik a dologhoz, hogy miért ment át a tömeg a Parlamenthez? Mert nem volt hangerősítő a Bem téren, mert nem számítottak arra a szervezők – hát a Petőfi Kör is benne volt akkor már –, hogy ennyien lesznek.

---

Ráday Mihály: Ötvenhatosok tere, korábban Felvonulási út, azelőtt Dózsa György út, és még korábban Aréna út. De ez egy kicsit odébb volt, mert itt még a Városliget volt, fákkal, bokrokkal, virágokkal, fűvel. Ezt itt lebetonozták, lekövezték, hogy legyen hol ünnepélyes felvonulásokat, díszszemléket tartani április negyedikén, május elsején. Volt is itt bőven ilyen. Például az 1957. május elsejei nagy tömegdemonstráció. És itt volt, pontosabban egy kicsit odébb, a Hősök terénél. Nevezetes helyszín ez, itt vonultak ki a szovjet tankok ’56 októberében, de itt állt a Sztálin szobor, melynek tribünjéről integettek az ország első emberei a tömegeknek, akik itt vonultak el, vagy nézték éppen a díszszemlét. Itt, a Sztálin szobor ledöntése volt az egyik jelentős eseménye 1956. október 23-ának, pont szemben a Városligeti fasor, akkor még Gorkij fasor elnevezésű főútvonallal. Itt állt tehát a szobor. A szobrot a ledöntése után bevontatták egészen az Akácfa utca sarkáig, és ott a Corvin Áruházzal szemközti oldalon darabolták föl, s azután sokan vittek el belőle egy-egy darabot haza emlékbe. A mozi az Akácfa utcában megszűnt, és a Corvin Áruházzal szembeni üres telket, meg mögötte a RIV Golyóscsapágyár épületének helyét is beépítették azóta.

---

Ráday Mihály: A sztálini csizmákat rekonstruálták az ötvenedik évfordulóra a budatétényi Mementó Parkban, ahol a régi szobrokat őrzik. Itt látunk néhány olyat is, amit ’56-ban távolítottak el, és olyat is, amit ’56 tiszteletére emeltek.

---

Ráday Mihály: Október 23-án megtörtént az első lövés, mégpedig nem is Budapesten, hanem itt Debrecenben.

Valuch Tibor, történész: 1956. október 23-án reggel a debreceni egyetemen megkezdődött az oktatás. Azután délelőtt 9 óra körül a hallgatók összegyűltek a másik két felsőoktatási intézményről, elfogadták az egyetemi hallgatók 20 pontos követelését, és ezt a 20 pontos követelést az egyetemisták tüntető menetbe szerveződve az egyetemről elindulva a Péterfia utcán keresztül vitték a városközpontban található MDP székházhoz. Ott átnyújtották az MDP helyi vezetőinek, akik azt a követelést is elfogadták, hogy a Néplap külön számában ez a 20 pont jelenjen meg. A Perényi utca környékén lévő székháznál összegyűlt mintegy 4-5 ezer ember. Ezt követően három csoportra bomlott. Az egyik csoport a Vagongyárba, a MÁV Járműjavítójába ment, hogy csatlakozni hívja a helyi munkásokat. A második csoport a Gördülőcsapágygyárba, s a harmadik pedig visszajött az egyetemre. Délután három óra - négy óra tájban a gyári munkásokkal, és a különböző üzemek dolgozóival egyetemben már mintegy harminc ezres tömeg hullámzott Debrecen belvárosában, akik várták a megígért külön szám megjelenését. Majd délután 5 óra tájban a tüntetőknek egy csoportja azzal a fölkiáltással, hogy „ki kell szabadítani a politikai foglyokat”, elindult a megyei Rendőrkapitányság épületéhez a Kossuth utcára, ami egyébként az ÁVH helyi kirendeltségének is a székhelye volt, és a belügyminisztériumi alkalmazottak úgy döntöttek, hogy nem tárgyalnak a helyiekkel. A karhatalom körbevette az épülettömböt, majd először riasztó lövéseket, füstgránátokat vetettek be, és próbálták meg föloszlatni a tömeget. Utána pedig este 6 óra tájban eldördült az éles sortűz, aminek következtében két halott és hat sebesült maradt a Kossuth utca kövezetén, amely azután a lövöldözés következtében kiürült.

---

Ráday Mihály: A Nagy Imre teremben a Parlamentben van egy fotó, ahol zseblámpával világítják meg Nagy Imre arcát. Melyik ablakban állhatott, vagy melyik erkélyen, amikor ezt a beszédet mondta?

Rainer M. János, történész: Valahol itt, hogyha szemben állunk a főbejárattal, akkor balra a főemeleten, vagy egy erkélyen, vagy egy ablakban állt, a visszaemlékezők ezt különféleképpen mondják el. Van, aki tudni véli, hogy ablakban állt, és hárman fogták, hogy nehogy előre dőljön, leessen. Mások erkélyre emlékeznek. A lényeg az, hogy a teret addigra egy valamilyen kezdetleges módon behangosították, tehát volt mikrofon. Egyesek – több mint százezer ember volt ott – egyesek hallották is, hogy mit mond Nagy Imre. Tehát ez az a hely, minden esetre, valamelyik ablak, vagy valamelyik erkély, ahonnan az október 23-i, este 9 órai beszédet elmondta. Az ominózus „elvtársak” megszólítással kezdte, akkor kifütyülték, ezt kijavította „honfitársaim”-ra. Az egész beszédet, amit persze, ahogy Nagy Imre mindig szokta, előre megírt, 45 fokban megdöntött kézírással, azt félretette, és rögtönzött, lerövidítette, de hát a beszéd nem túlságosan jól sikerült. Egy dolog volt jó, a vége. Mert a végén Nagy Imre azt mondta, miután próbálta hazaküldeni az embereket, hogy most akkor énekeljük el a Himnuszt, és elkezdte szépen, zengő mély hangján bele a mikrofonba. A tömeg énekelni kezdett, és utána tényleg hazament.

---

Ráday Mihály: A Bródy Sándor utcában, a Rádió székházának udvarán néhány lépcsőn át egy pincébe jutunk. Itt őrzik két részben azt a nagy táblát, ami a Rádió kapualjában volt évtizedekig. Ezen a táblán olvasható mindazoknak a neve, akik a Rádió ostromakor az életüket vesztették a Rádió védelmében, ahogy ezt az eredeti szöveg mutatja. Katonák, akiket haláluk után előléptettek, és így szerepelnek a Kádár-korszak emléktábláján.

Sok olyan táblát, emlékművet lát az ember, ahol elfogult a szöveg. Voltak ilyenek a rendszerváltás előtt, és a rendszerváltás után is. Ez itt a Rádió falán elég korrektnek tűnik.

Rainer M. János: Ez a tábla körülbelül azt tartalmazza, ami itt történt 1956. október 23-án. Kora este itt már több száz ember gyűlt össze, azután a Parlamenttől meg a város más pontjairól mind többen és többen érkeztek. Be akarták olvastatni élő egyenes adásban a műegyetemi 16 pontot. Ezt először megígérték, de nem teljesítették, az ablakokba kitett rádiókból mindenki hallhatta, hogy valami más műsor megy. Később, miután többször megpróbálták vízágyúkkal, sorfallal visszaszorítani a tömeget, valamikor a késő esti órákban lövések dördültek az épület ablakaiból. Tüzet nyitottak a tüntetőkre, akik azután a nemsokára beérkező erősítésként jövő katonáktól fegyvereket szereztek, meg máshonnan a városból, és az éjszakai órákban megkezdődött az épület ostroma. Tehát ez az a hely, ahol az 1956. október 23-ai békés tömegtüntetés fegyveres felkeléssé változott.

---

Ráday Mihály: Nagyon sokan fényképeztek és filmeztek az idő tájt. Készültek amatőr felvételek is, meg profik, meg majdnem profik, mert hiszen olyan operatőrök is dolgoztak itt akkor Budapesten, akik még egyetemisták voltak akkor, később lettek csak világhírűvé. Mint mondjuk Zsigmond Vilmos. És megörökítették azokat az akciókat is, amelyek a szobrok, csillagok, címerek eltávolítását mutatták be. Például, ahogy ledőlt a szovjet katona szobra a Citadellán. Vagy ahogy a ledöntött szobrot földarabolták, és onnan látható Budapest panorámája is.

Azután dolgoztak kamerák a Kálvin téren is. Rengeteg felvétel maradt fenn a Kálvin térről. Ezeknek a felvételeknek az egyikén-másikán jól látszik, hogy hogyan távolítják el a vörös csillagot arról a tűzfalról, amely a Kálvin tér egyik oldalán, a Nemzeti Múzeumhoz közel volt. A tűzfalra festették föl később „Fabulon” Ágit. Nagyon népszerű reklám volt ez Budapest közepén. És azután most ez előtt a ház előtt áll egy modern irodaház, ezt már kevesebben kedvelik, mint Ágit korábban.

Azután megörökítették a kamerák például azt is, hogy a Clark Ádám téren, Budán hogy verik le a Rákosi-korszak címerét a tűzfalról. Itt egy ház állt korábban, amely megsérült a háborúban. Lebontották, és a maradékaiból építették meg a Lánchíd Presszót, ami még ezen az archív felvételen jól látható. Meg az is, hogy verik le a címert a tűzfalról, amely ma is tűzfal, itt, Budapest közepén.

---

Ráday Mihály: Ez a ház itt a Semmelweis utca sarkán nem volt árkádos mindig. Itt, ebben a házban volt a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza egészen a rendszerváltásig. És a földszintjén működött a Horizont Könyvesbolt. Ezt törték föl, és égették el a benne található könyveket, plakátokat, iratokat a felkelők 1956-ban. A régi képen olyan, mintha akkor árkád lett volna, de nem az, csak egy föltört üzlethelyiség.

---

Ráday Mihály: Az Országháztól nem messze, az Akadémia utca 17.-ben volt a Magyar Dolgozók Pártja központi székháza 1956-ban még. Itt dolgozott Nagy Imre. A ház ma teljesen üres, 2009-ben.

---

Ráday Mihály: Sokszor hallottam, olvastam, hogy itt a Kossuth téren összegyűlt tömeget a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről lőtték. Tulajdonképpen mi történt azon a napon?

Horváth Miklós, hadtörténész: Október 25-e a legvéresebb nap a forradalom történetében, és ennek fő helyszíne a Kossuth tér, amelyen tartózkodunk. Az előzményhez tartozik, hogy a szovjet és magyar politikai vezetés ezen az éjszakán, 24-éről 25-ére, úgy értékelte, hogy leverték a fegyveres felkelést, és 25-én hajnalban felszólította a közüzemek dolgozóit, illetve mindenkit, aki teheti, hogy térjen vissza a munkahelyére. Tehát fellélegzett Budapest, de a tömegek megjelennek az utcán, és ezekből a tömegekből alakul ki különböző helyszíneken, főleg az Astoriánál az a tüntető csoport, majd egyre nagyobb tömeg, amelyik a szovjetekkel barátkozva, szovjet harckocsik kíséretében részben az Alkotmány utcán keresztül, részben a Petőfi Sándor – Nádor utcán keresztül megérkezik a térre. Ez a látvány fogadja Szalai Zoltán államvédelmi alezredest, aki pont ebben az időben az orosházi határőrök egy csoportjával halad a Margit hídtól, a Belügyminisztérium irányába, nem tudjuk, hogy hol helyezkedik el a tűz megnyitásának időszakában. Úgy értékelte, hogy ezek a harckocsik átálltak a forradalom oldalára (a dokumentumban ellenforradalom van), veszélyeztetik a Parlamentet, veszélyeztetik a közelben lévő pártházat, és parancsot adott arra, hogy géppuskából nyissanak tüzet ezekre a szovjet harckocsikra. Bebújtak a harckocsikba, és sortüzet lőnek, de a tömeg fölé. Látható, hogy a tömeg menekül a Földművelésügyi Minisztérium irányába. Nincs áldozat. Tűzpánik alakul ki a téren, mert ebbe a tüzelésbe beavatkoznak az Akadémia utcából feljövő szovjet harckocsik, és már az utcában megnyitják a tüzet. De a legnagyobb pusztítást az a szovjet harckocsi okozza, amelyik feljött a Báthory utca sarkára, mit sem tudva, hogy hogyan alakult ki ez a tűzharc, lőtt mindenkire, aki mozgott. És ennek a harckocsinak a tüzétől haltak meg a legtöbben. Főleg itt a Rákóczi szobor tövében, a 2-es villamos megállójában. Ez a harckocsi repeszgránáttal is lőtt, nagyon sokan repeszektől sebesültek meg, illetve haltak meg. Tehát nem tudjuk cáfolni, megerősíteni sem, de a kutatások jelenlegi szintjén is úgy gondolom, hogy ebben már nagy változás nem lehet megállapítható, hogy a tüzet a Szalai Zoltán alezredes vezette határőr-csoport provokálta ki. És az is megállapítható, hogy a legtöbb magyar halott a szovjet fegyverektől esett el, sebesült meg.

Ráday Mihály: Nem a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről…

Horváth Miklós: Nem. Végül is, ennek a sortűznek a következménye közel nyolcvan halott, körülbelül hatvanan itt a téren halnak meg, a többiek a kórházba szállítás közben, vagy a kórházban. Meghal néhány szovjet katona is, magyar rendőr is. És még azt is el kell mondani, hogy a nagy-nagy zűrzavarban kis idővel a sortűz után erősítést küldenek az Akadémia utcába, a felkelőknek álcázott határőrökre a Pártház őrsége tüzet nyit, tehát egy fél óra, egy óra múlva tizennégy határőr is életét veszti az Akadémia utcában, a kormányerők által nyitott tűzben. Tehát összességében elmondható, hogy közel száz fő halála kötődik október 25-éhez, és ehhez a forradalom szempontjából nagyon fontos helyszínhez.

---

Ráday Mihály: Ez az épület, amely már eleve a Budapesti Közlekedési Vállalat elődjének épült, fontos szerepet kapott 56-ban az Akácfa utcában.

Szakolczai Attila, történész: 1956 novemberében itt, ebben a teremben ülésezett, működött, tartotta tárgyalásait a Nagy-budapesti Központi Munkástanács, amely november 4-e után, tehát a második szovjet intervenciót követően az ellenállás vezetőjévé vált. A munkásság szerepe azonban nem november 4-én kezdődött az ’56-os forradalomban. A munkásság küldöttei ott voltak már az október 22-ei diákgyűléseken, a munkások ott voltak a 23-ai tüntetésen, ők adták a tüntetés igazi tömegerejét, és természetesen ott voltak este a Rádió előtt, ahol a békés tüntetés fegyveres felkelésbe torkollt. Ezt követően a munkásságnak kimagasló szerepe volt a fegyveres harcban. Hiszen a fegyveres felkelő csoportok többségét részint munkástanulók, részint fiatal munkások alkották, és döntő meghatározó szerepe volt az október 26-ától alakuló Munkástanácsoknak abban, hogy Nagy Imre október 28-án tűzszünetet hirdetett, elismerte a forradalomban létrejött szerveket, és nemzeti demokratikus megmozdulásnak nevezte az addig történteket. Ezt követően is folytatódott azonban az általános sztrájk, hiszen a munkások nem voltak hajlandóak fölvenni a munkát addig, amíg nem csak ígéretet kapnak arra, hogy a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot, hanem ténylegesen megtörténik a kivonulásuk. Miután 31-én este Nagy Imrének sikerült a Budapesti Munkástanácsok küldöttségét meggyőzni arról, hogy ehhez segítségre van szüksége, ezt ő maga egyedül nem tudja megtenni, a munkásság végül is hajlandó volt föladni a sztrájkot, és elrendelni a munka fölvételét. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert november 4-én ismét bejöttek a szovjet csapatok, és innentől kezdődik az a történet, amelynek már a Nagy-budapesti Központi Munkástanács a legfőbb szereplője.

---

Ráday Mihály: Budapest és Bécs között félúton Győr a következő helyszínünk.

Szakolczai Attila: Miután október 25-én a börtönnél a foglyokat szabadító tüntetők közé lőttek, másnap hatalmas tömegtüntetés bontakozott ki a városban. A tüntetők ide gyűltek, a Városháza előtti térre.

Ráday Mihály: Akkor a Városháza tér még nem így nézett ki, hiszen még nem állt a Baross utcát eltorlaszoló völgyzáró gátszerű hatalmas épület.

Szakolczai Attila: Ez a tüntetés hozta létre tulajdonképpen a győri Nemzeti Tanácsot, amelynek Szigeti Attila lett az elnöke. Ez volt az országban az első olyan forradalmi helyi szerv, amely egy nagyváros, illetve egy megye irányítását átvette. Szigeti Attiláék még október 26-án feloszlottnak nyilvánították az ÁVÓ-t úgy Győrben, mint szerte a megyében. A Városháza még egy esetben játszott rendkívül fontos szerepet 1956-ban, október 30-án itt tartották a Dunántúli Konferenciát, amelyen megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács. Tekintettel arra, hogy a Tanács munkájában nem csak dunántúli forradalmi testületek, hanem a Dunától keletre lévő megyék, városok küldöttei is részt vettek, tulajdonképpen ez a forradalom parlamentjének népképviseleti testületének is tekinthető.

---

Ráday Mihály: Ez itt Mosonmagyaróvár, ez itt a sortűz emlékhelye. Az áldozatok temetéséről maradt fenn archív felvétel, a sortűzről természetesen nem.

Szakolczai Attila: Október 26-án már tömegek vettek részt a városi tüntetéseken, és az ettől megrémült hatalom nem egy helyen fegyvert használt a tömeggel szemben. A legvéresebb sortűzre itt Mosonmagyaróváron került sor, több mint ötvenen vesztették itt életüket. A délután Győrből érkező erősítéssel együttműködve a mosonmagyaróváriak délután elfoglalták a határőr-laktanyát, bántalmazták a tiszteket, közülük egyikük még aznap életét vesztette. Ennek eredményeképpen szétesett a nyugati határ védelme, a határőrség vagy szétszaladt, vagy a helyi nemzeti tanácsok fennhatósága alá helyezték magukat. Ennek következtében a nyugati határ védelme október 26-án a Győri Nemzeti Tanács fennhatósága alá került.

---

Ráday Mihály: Itt a Keleti pályaudvar előtt, a Baross tér 19-es számú házon mi a gond evvel a táblával?

Eörsi László: Evvel a táblával az a gond, hogy a Nemzetőrség megalakulása időpontja tévesen van feltűntetve. Nem 24-én, hanem 31-én alakult. De az helyesen van feltűntetve, hogy valóban itt alakult meg a Baross téri felkelő csoport, amely mindvégig a forradalomban a harmadik legerősebb fegyveres csoport volt, és november 4-étől küzdöttek elsősorban a szovjetek ellen, később pedig a fegyvertelen ellenállásban is jelentős mértékben kivették a részüket.

Ráday Mihály: A házból szálloda lesz, láttam az átépítés terveit, akkor egyidejűleg ki lehet majd javítani a táblán a hibát.

---

Ráday Mihály: A Kádár korszakban jelentős emlékművet helyeztek el a Köztársaság térre, az ellenforradalom mártírjaira emlékeztető emlékművet. Azután a rendszerváltás során ezt elbontották, és megtörtént az itteni események átértékelése. Mi történt a Köztársaság téren lényegében?

Eörsi László: A Köztársaság téren van ugye a Budapesti Pártközpont épülete, ahol ebben az időben pártfunkcionáriusok, és az épületet védő karhatalmisták foglaltak helyet. Meg még katonai segítség is érkezett. Az utca úgy tudta, hogy itt ÁVH-sok vannak, akik még annak ellenére, hogy a szabályzat előírta volna, hogy leszereljenek, még mindig fegyverben vannak, és foglyokat őriznek. Emiatt 30-án főleg a corvinista és a Baross téri felkelők részvételével fegyveres támadást indítottak a Pártközpont ellen. A kialakuló harcban mind a két oldalon áldozatok voltak. Az döntötte el a küzdelmet, hogy a magyar katonai alakulatok öt páncélosa teljesen tévedésből a pártházat kezdte lőni. Mező Imre vezetésével hárman jöttek ki a pártházból fehér zászlóval, hogy megadásról tárgyaljanak. Őket egyből lekaszabolták, s ezt követően a támadók elfoglalták a pártházat. A védők nyolcvanan-százan lehettek, a támadók mintegy ötszázan, hatszázan. Ám a védők kiválóan tudták védeni kézi fegyverekkel szemben a pártépületet. A küzdelmet az döntötte el, hogy a kivezényelt magyar páncélosok tévedésből, a helyismeret hiányában a párt épületét kezdték lőni. Ez ellen nem volt ellenszer. Ekkor szüntették be a tüzelést a pártház védői. A védők közül, amelyekbe bele tartoztak a pártalkalmazottak, a katonák és az ÁVH-sok, huszonöten haltak meg a Köztársaság téri ostromban, harcban és a lincselésben összesen. A támadók közül körülbelül húszan estek áldozatául a harcnak.

Ezt a szobrot a forradalom ötvenedik évfordulójára 2006-ban készítették francia és svájci pénzből.  Jean-Pierre Pedrazzini, a Paris-Match fotóriportere itt a Köztársaság téren október 30-án kapott halálos sebet, és Franciaországban november 7-én halt meg.

---

Sipiczky Ferenc: A Corvin közben részt vettem a harcokban, egészen 28-án délutánig, amikor sérülést kaptam. Úgy kerültem a Péterffy kórházba, hogy bekötözték a sebemet, és aztán önkéntes mentős lettem, hordtuk a sebesülteket a térről. Köztük ezt a francia riportert is mi hoztuk ide be a Péterffybe. Mikor vitték, akkor tiltakoztam, hogy elszállítsák, mert beleket varrtak össze benne, tehát nem volt szabad megmozdítani. És csak elvitték a franciák, és, mint tudjuk, meghalt.

Eörsi László: A Péterffy Sándor utcai kórházat joggal tartják a forradalom kórházának. Már az első napokban, mikor a lövöldözések megkezdődtek, megalakult az önkéntes mentőszolgálat, és nagyon bátran mentették a városban a sebesülteket. Ez a fegyveres harcok végéig így volt, sőt, még a Köztársaság téri pártház ostromakor is. A forradalom fegyveres leverése után rengetegen dolgoztak itt különböző illegális sajtótermékekkel, Angyal István épp úgy, mint a Baross tér parancsnoka például, Nickelsburg László és még sokan mások. Tehát itt volt a politikai ellenállás központja.

Nyikos Tibor: Ott a pince végén volt a nyomda. Ezen a folyosón a régi kazánház irányában az udvari részre ki tudtak menni a forradalmárok, és az István utcai homlokzatnál lévő kertes részeken a Landerer Nyomdán át tudtak kimenekülni. Ez a rész volt az. Majd a Bethlen Gábor téri irányt is útba tudták ejteni, ahol egy régi 40 méteres kút áll, a volt H épület mögött, ahol a fegyvereket el tudták dobni. Ott a kút mélyén. Állítólag a mai napig, nem tudom, hogy föltárta-e valaki, de nagy valószínűséggel a kútban vannak.

---

Ráday Mihály: Itt a Corvin közben fegyverrel harcolt?

Weinhardt Vilmos: Igen, az első résznek a végéhez értem én haza. Mert én Gyálon voltam katona. Amikor onnan ide beértünk, 28-a magasságában értem föl Budapestre. Mi a Kisfaludy utca 28/b-ben laktunk. Anyám ott volt házmester. Ott már egy nagy csoport volt, amikor én hazaértem. Ott volt egy kézműipari vállalat, aminek ott volt a konyhája, az ebédlője. Ezt az ebédlőt kialakították, hogy egy nagy társas ebédlővé vált, anyámék főztek a fiúknak, a forradalmároknak, és hát a háznak is jutott bőven, mert azért mindig volt bőségesen ennivaló. És vidékről meg jött az utánpótlás. Nekünk a felderítés volt a feladatunk, a különböző lehetőségeket megnézni, hogy egy újabb támadás esetén hol lehet jobb pozíciót felfoglalni. Ilyen volt a Práter utca felső része, a Szigetvári utca, a Baross utca, a Mária utca, az Üllői út sarok, a Kisfaludy utcának egyes részei, itt a régi házaknak volt olyan előnyük, hogy a második világháborúból a légópincék átjárhatóak voltak. A Kisfaludy utcából át lehet menni a Vajdahunyad utcába. Frissen voltak a falak felhúzva, azokat áttörték végig, és át lehetett menni. A Práter utcai harcoknál úgy volt, hogy bejöttek a harckocsik, beengedték az elsőt is, a másodikat, a harmadikat is, és a negyediket kilőtték, meg az elsőt, a többi a kettő között maradt. Hát aztán azok rögtön megadták magukat.

Haris László: Én tizenhárom éves voltam, már majdnem tizennégy. Én otthon be voltam zárva, mint gyerek. November 2-án azonban csend volt, minden rendben volt, mosolygott mindenki, és még a nap is sütött. Akkor kaptam engedélyt a szüleimtől, hogy menjek el fényképezni. És végigjártam a Köztársaság tér – Rákóczi út – Rókus kápolna – Múzeum körút – Kálvin tér – Üllői út – Corvin köz, azután itt a Práter utcai részeket. Körülbelül itt a Práter utcánál tartottam délután 4 tájban, amikor kezdett sötétedni.

Ráday Mihály: Hány emléktáblát akarnak még kirakni a Corvin falára?

Bocskay T. József: Amíg élek, 85 éves vagyok, még szeretnék egy pár táblát minden évben kirakni, én vagyok az Igazolt Szabadságharcos Világszövetség elnöke, ide csak olyanok tartoznak, akik valóban részt vettek ’56-ban, és tudják igazolni. És azért a Corvin közben, mert tulajdonképpen a Corvin köz és a Kilián laktanya volt a két központ, ahonnan kiindultak a harcok, és én itt a Corvin közben voltam, és innen mentem a Huba utcára, a vérraktárhoz, és a gyógyszerek, amik külföldről bejöttek, annak az őrzésére egy csoporttal, körülbelül nyolcvan-száz ember lehetett, arra vigyáztunk.

Ráday Mihály: A Corvin mozi körül húsz emléktáblát láttam, és abból tizennyolc kifejezetten az itt lezajlott eseményekkel van kapcsolatban. Az egyik különös, mert a környék emlékhelyeit jelöli meg. Tizennyolc emlékhelyet jelöl ez a tábla. Mi minden történt itt, ezeken a helyszíneken?

Eörsi László: Azt hiszem, külön kell választanunk azt, hogy a táblák történetéről beszélünk, és külön kell választani, ha a forradalmi eseményekről. A táblák azt tükrözik, hogy a forradalom után, a rendszerváltás idejétől kezdődően súlyos megosztottságok vannak jelen a különböző forradalmi szervezetekben, s ennek a tanújelei talán ezek a táblák, erről lehetne hosszan beszélni. De most inkább talán a Corvin közi eseményekről beszélnék az ’56-os évforduló kapcsán. A Corvin köz ismerten a legerősebb felkelő bázis volt az összes ’56-os csoportok között. Nem szabad talán csak külön Corvint említeni, a közeli Práter utcai csoportok, Kisfaludy utcai csoport, a Kilián Laktanya, sőt a szomszédos ferencvárosi csoportok együttesen alkottak akkora erőt, hogy nemzetközi hírnevet vívták ki a Pesti Srácnak. A Pesti Srác tulajdonképpen átmeneti győzelmet aratott a szovjet hadsereg fölött, november 4-én már sokkal erősebb szovjet támadással kellett szembenézniük, koncentrált támadással, mintegy 60 ezer szovjet katona támadott akkor Budapestre. És ekkor a Corvin közt hamarosan föl kellett adni, a szomszédos helyeken még négy napig, 8-áig folyt a szovjetek elleni ellenállás.

Ráday Mihály: A korabeli fekete-fehér felvételek alapján itt szinte minden romba dőlt a környéken. Mekkora volt ez a csata?

Eörsi László: A második világháborúra emlékeztető képek valóban, akkorák voltak a csaták is itt a Körúton, ezen a környéken, ahol most vagyunk, tömegesen lőttek ki harckocsikat, páncélosokat, teherautókat. A pesti harcok szempontjából ez volt a legkiemelkedőbb jelentőségű hely, ahol vagyunk most.

A Kilián Laktanya a forradalomban inkább szimbolikus szerepet játszott, elsősorban a forradalom központja nem ez volt, mármint fegyveres ellenállás központja, hanem a Corvin köz. Mégis, a lakosság és a szovjetek is ezt hitték központnak, ezért azután november 4-én rommá lőtték az épületet.

Ráday Mihály: A Kilián laktanyát súlyos sérüléseiből újjáépítették. Sok rommá lőtt ház újult meg a későbbiekben. De néhány házat nem építettek újjá. Közvetlenül a Corvin köz bejárata mellett egy új ház, relatíve új ház áll annak helyén, ami elpusztult. Szemben, a Körút másik oldalán álltak házak, amelyek nagyon megsérültek 1956-ban. A régi képen látszik, hogy alig látszik tőlük az Iparművészeti Múzeum. Az új ház, amit felépítettek a lebontott romosak helyére, hátrább került, és most egy teresedés van az új épület előtt az Üllői út és a Körút sarkán.

---

Ráday Mihály: Itt a Dékán utca sarkán álltam meg egy pillanatra, mikor láttam, hogy két ember innen lövi a szemben lévő Moszkva téri ház tetejét. Hogy ki lőtt kire, fogalmam sincs. De ma is látszik, hogy melyikek azok a cserepek, amelyeket cseréltek annakidején, mert megsérültek a lövöldözésben.

Volt egy kis töltőtoll-szaküzlet annak az épületnek a tövében, ahonnan a metró építői leereszkedtek a mélybe. Ennek a metróépítők számára elkerített területnek a helyén épült később a Mammut kettő. És itt van az emlékmű is.

Eörsi László: A Széna téren október 25-26-án egy elég erős, országos szinten a második legerősebb felkelő csoport alakult, a legendás Szabó János, Szabó bácsi vezetésével, akinek az emléktáblája itt a Lövőház utcában található. A Széna téren korántsem voltak olyan erős harcok, mint a pesti területeken, például a Corvin köz környékén, itt inkább arról volt híres a csoport, hogy számos pártfunkcionáriust és ÁVH-st foglyul ejtett, szám szerint százötvenet. Közöttük volt Marosán György is, akiknek egyébként, a foglyoknak nem volt semmi bántódásuk, ellentétben azzal, amit őnekik kellett elszenvedni később a pufajkások fogságában. És arról is nevezetes volt a csoport, hogy a Budai Vártól egészen az általuk elfoglalt hűvösvölgyi ÁVH-s bázisig ellenőrizték a területet.

Mohácsi László: Itt voltam, és kint voltam a Déli pályaudvarnál, oda hoztuk be a vagonokat.

Ráday Mihály: Láttam korabeli filmfelvételeket a térről, de egy másik budai helyszínről is, a Móricz Zsigmond körtérről, ahol kockakövekkel teleszórták – biztos a tankok ellen – az úttestet. Ott milyen harcok voltak, a Móricz Zsigmond körtéren?

Eörsi László: A Móricz Zsigmond körtéren valóban voltak harcok, de azért nem volt úgymond csoport, hanem egymástól független emberek vették föl a harcot a szovjet erőkkel szemben, és komoly veszteségeket is okoztak a páncélosoknak egyébként.

---

Ráday Mihály: A Tűzoltó utca itt a IX. kerületben fontos helyszín 1956-ban. Ez a helyszín a fontos, ez a park, nem?

Eörsi László: Valóban, ezen a helyen volt a legismertebb ferencvárosi bázishely, a Tűzoltó utcaiak bázishelye, a garázs, ami most már nem látható. Évekkel ezelőtt lebontották, és egy emlékművet állítottak fel az utóbbi hónapokban. Amelyen Angyal István, a legendás parancsnok látható. Angyal István, és parancsnoktársa őszintén hittek a marxi-lenini tanításban, és pontosan ezt kérték számon az akkori sztálinista hatalmon, amely ezt nem tartotta be, és fegyveresen harcoltak a srácok élén a szovjetek ellen is. A tűzszünetben pedig Nagy Imrével és Kádár Jánossal is tárgyaltak nem csak tűzszüneti feltételekről, hanem a kibontakozás törvényeiről is. A szovjetek második bevonása után is fölvették a küzdelmet, és a későbbiekben pedig a politikai ellenállásban is jelentékenyen kivették a részüket. Angyal Istvánt kivégezték a forradalom után, Csongovai Per Olaf pedig emigrált Franciaországba.

---

Ráday Mihály: Beszéljünk egy nevezetes katonai eseményről. Itt vagyunk Soroksár és Pesterzsébet határában, a HÉV mellett, Juta-dombnak hívták ezt a területet. Mi történt itt?

Puchert János: 30-án, amikor arról volt szó, hogy a szovjetek kivonulnak, Pestről ugyan ki is vonultak, utána kaptunk egy utasítást, hogy a Budapestre betorkolló útvonalakat zárjuk le. Elsején kerültünk ide ki a Juta-dombra. 4-éig esemény nélkül múlt az idő, majd pedig negyedikén egy szovjet egység, Serovnak az emberei, meg oda kimenekült ÁVÓ-s tisztek jöttek erre, és a tárgyaláson, ahogy mondták, hogy elriasszanak a lövegektől, ránk lőttek, amit mi viszonoztunk. És mivel a tűzerő, a mienké nagyobb volt, hát ezt szétvertük, ezt az egységet. Ennek lett azután a következménye az, hogy egy évre rá kezdték az ügyet fölgöngyölíteni. Ötvenkét vádlott volt, ebből tizenegyet halálra ítéltek. Érdekes összevetés, hogy tizenegy szovjet katona halálát jelezték a magyar hatóság felé.

Ráday Mihály: Hol volt ez az esemény? Hol volt ez a Juta-domb? Hol lőttek? Itt, ahol az emlékművek állnak?

Puchert János: Nem, egy telephellyel Soroksár irányába. De nem tudtak megegyezni annak az üzemnek a gazdáival, és akkor így került ide.

---

Ráday Mihály: Az Európai Uniós Bizottság használja most ezt a termet a Parlamentben, amelynek a hivatalos neve Nagy Imre terem.

Rainer M. János: 1956-ban ez volt a Minisztertanács ülésterme. Október 23-án kora délután még Hegedűs András tartott itt minisztertanácsi ülést, közben látta – a Margit hídra néznek az ablakok – hogy jön a tüntető tömeg át Pestre. Azután ugye a Nagy Imre kormány vette át az ország vezetését. De Nagy Imre október 28-áig a pártközpontban volt, itt a szomszédban, az Akadémia utcában. 28-án volt az egyetlen teljes kormányülés, és 30-ától kezdve itt tárgyalt a szűkebb kabinet, az a négy-öt fő, amelyik az ország voltaképpeni vezetését alkotta. Itt fogadták a követeket, köztük Andropov követet, november 1-jén, amikor elsőként vele közölték, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és semlegességi deklarációt tesz. Október 29-étől november 4-éig Nagy Imre itt a szomszéd szobák valamelyikében aludt, ki sem lépett, nem csak az épületből, hanem ebből a szűkebb környezetből, egész nap üléseztek, itt fogadták a küldöttségeket, ide jött mindenki, ez volt a kormány és az ország szíve abban a néhány napban. És innen, ebből a teremből ment le ide az északi kapuhoz, ami fölött állunk, november 4-én hajnalban, hogy a Jugoszláv Követségre menjen a támadás után.

Ráday Mihály: A Parlament épületének észak-nyugati sarkában, tehát a Margit híd felőli és egyben a Duna-part felőli sarkán, a Bibó Emléktábla mellett elhaladva az ember bekerül egy szobasorba, ahova az van kiírva, hogy 102 – 108. Vagyis egyetlen folyosóról, egyetlen ajtó után egy csomó szoba következik egymás után. Így volt ez 1956-ban is?

Tóbiás Áron: Így. Ez annakidején a Parlament Gazdasági hivatala volt a félemeleten, és úgy került ide a Rádió október 23-án este már, hogy a Gerő-beszéd a Parlament mellett, a pártközpontból hangzott el, és az apparátust ide hívták át gyorsan, hogy a Nagy Imre beszédet tudja közvetíteni. Elkéstek, a Nagy Imre beszéd elhangzott, én telefonon le tudtam adni – véletlenül bent voltam a Parlamentben, mint rádióriporter bejutottam – leadtam telefonon a szövegét, azt nem tudták beolvasni, nem is akarták október 23-án este. Lényeg az, hogy a Rádió apparátusa azután itt befészkelte magát, és 24-étől kezdve elkezdte működését a Forradalom Rádiója. Október 29-e körül jött át Nagy Imre a pártközpontból ide, és 30-án itt hangzott el Nagy Imrének a híres beszéde, amely bejelentette a demokratikus kormány megalakulását, és a visszatérést a koalíciós időkhöz. Ezekben a szobákban volt a Rádió, pontosan két szobában. Az egyik egy nagy tanácsterem volt, abban gyülekeztünk, a másik szoba pedig egy ideiglenes stúdió, piros lámpával, és innen ment az adás éjjel-nappal, már az előtt is, tehát október 30-án mint Szabad Kossuth Rádió. Tehát ez a lényeg, öt napig tartott az igazi szabadság. És volt egy nagyon érdekes és nagyon fontos momentuma, hogy nem tudtak zenét szerezni. Mert a Rádiót szétlőtték, és a DISZ irodán, tehát az Ifjúsági Szövetség irodáján találtak hanglemezeket, és ezek között a hanglemezek között fedezték fel az Egmont Nyitányt. Úgy, hogy az Egmont Nyitány lett a forradalomnak a himnusza. Ez ment, és közben sajnos kénytelenek voltak, amikor egy-egy örömteli pillanat is volt azért, élelmiszer-segély jött repülőgépen Lengyelországból például, akkor föltettek ilyen operett-dalokat, hogy Hej cica, cica…, amit azután nagyon sokszor szemére hányták a Rádiónak, hogy ilyen komor időben hej-cicázik.

Rainer M. János: Bibó István államminiszter november 4-én hajnalban érkezett a Parlamentbe, ide az északi szárnyra, itt voltak a kormány irodái. És néhány óra leforgása után egyedül maradt itt, a többiek eltávoztak, ki a Jugoszláv Követségre, ki haza. Ő volt az egyetlen kormánytag, aki a helyén maradt. Itt maradt három napig, kiáltványt írt a magyar nemzethez, amiben elsőként a kormány nevében reagált november 4-ére. És itt vetette papírra első kibontakozási tervezetét, hogyan lehet kiutat keresni a magyar válságból.

Ráday Mihály: Lehet tudni, melyik volt a szoba, amelyben ült?

Rainer M. János: Pontosan nem lehet tudni. Az egész épület üres volt, iroda volt elég, ember alig, egyikbe beült, és itt volt, itt aludt, éjjel-nappal, három napon keresztül.

---

Ráday Mihály: Budapest számos helyszínén temettek el olyan embereket, akik hősökként vagy áldozatokként elhunytak. Eltemették őket, és ezeken a helyeken néhol ma szép emlékmű áll. Ilyen van például itt a Bakács téren, a templom mellett. Ilyet láthatunk a Rózsák terén, a templom szentélye mögött.

Még 1848-49 történelmének egyes vonatkozásait is újra értékelik a történészek. Mit tegyünk egy alig több mint fél évszázados eseménnyel, az ’56-os forradalommal? Különböző csoportok, különböző törekvések jelennek meg a különböző emlékművek állításánál. Én például bábáskodtam a pécsi emlékmű felállításánál, benne voltam a zsűriben. A különböző emlékművek, emléktáblák, szobrok felállítása, a korábbiak eltávolítása, vagy megváltoztatása folyik még egy darabig, gondolom. Ennek a műsornak feladata lehet, hogy néhányat közülük bemutasson. Nem értékelem, az én dolgom úgy vélem, az volt, hogy bemutassak, amennyit csak lehet 1956 helyszíneiből.