Unokáink sem fogják látni... 

Unokáink sem fogják látni... - 229. adás 2009. október 27. 13:36

2009. október 25.

A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság évről évre konferenciát tart, és évről évre meg is hívnak. 2006-ban Szilágycsehben volt a konferencia, és akkor már kirándultam az 1965-67-es közigazgatási átszervezés után Szilágy megyéből Szatmár megyéhez csatolt Hadadra. Készítettem akkor felvételeket és be is mutattam a műsorban (187. adás). Most újra jártam ott.

A Dégenfeld-kastély az út mellett áll. Sokáig iskolaként működött, parkja egy részéből futballpálya lett, de a magtár megvan ma is. A cselédépülethez hozzáépítettek. A park eredeti kovácsoltvas kapuja nemrégen került elő, – a lelkésztől tudom – a bozótban találták meg, és teljes egészében helyreállították.

Kurta-Tőtös Szabolcs, tiszteletes: „Nem vagyok sem építész, sem műemlékvédő, bocsánat, ha valamit nem jól mondok.  1790 és 1810 között készült el, építtető a Wesselényi család, barokk stílusban épült, házasság útján került azután a Dégenfeld család birtokába.”

*

A kastély tulajdonosainak leszármazottai visszakapták a kiürített iskolát és átadták a helyi református gyülekezetnek, használja az. Ebben a kastélyban volt a nagyváradi Dukrét Géza vezette helytörténész–műemlékvédő társaság idei konferenciája, éppen abban a teremben, amit kápolnaként használ most a református gyülekezet. Habár a ház kétségkívül elhanyagolt, a kastély termei megőrizték gyönyörű boltozatos mennyezeteiket stukkóstul, meg a parkettát néhol, ha kopottan is. Látni befalazott kőkaput például éppen abban a gyönyörű teremben, ahol evett a konferencia közönsége. Hogy mikor lesz pénz arra, hogy folytassák a megkezdett felújítást, nem tudni. Az első lépésben az ereszek, a tetőzet rendbehozatalát végezték el. Egy biztos, hogy sok lesz még a munka, amíg a Dégenfeld-kastély rendbe jön. Sok helyütt látni a megcsúszás, a repedés nyomát, ami teljesen természetes Hadadon. Hiszen ez az egész település olyan vizes talajra, olyan vízfolyásokra épült, amitől állandóan és minden megcsúszik.

Az 1000 lakosú község templomainak megcsúszásáról korábban már beszámoltam. Íme, az evangélikus templomról készült régebbi adás egy részlete (187. adás):

*

Ráday Mihály: „Ezek nem földrengés okozta repedések a templomon kérem. A víztől mozog a talaj, csúszik minden a községben, ami dombon épült. A föld mozgása által okozott kár akkora, hogy visszabontás nélkül, újjáépítés nélkül szinte kijavíthatatlan. És ha nincs közössége a templomnak, amely egyáltalán a világításról, karbantartásról, takarításról gondoskodhatna, akkor ki építse újjá? Ki gondozza magát a templomot, az épületet?

Ott, ahol kívülről a repedésen át belátunk a házba, belül látszik jól, már aládúcolták a karzatot. Nagy valószínűséggel ez a dúc nem fogja megtartani túl sokáig sem a karzatot, sem a ház torony mögötti első traktusát. Ott van még egyszer jobbról, mint említettem az előbb, óriási repedések, meg hátul a melléképületei.”

*

És akkor itt van ugyanaz a templom, három évvel később. Szemből olyan, mintha teljesen megújult volna, persze ez tévedés, de egy biztos, hogy most már nem dől össze, beton tartja össze azokon a helyeken, ahol teljesen szét volt repedve. Rengeteg a munka még, ami hátravan, de a Hadadról elvándorolt szászok, németek már hazajárnak, és a saját pénzükből adakozva rendbe hozatják az evangélikus templomot. A melléképületeké nem, de a templom sorsa, megóvása – úgy tűnik – jól alakul. A karzat, ami fával volt aládúcolva még a korábbi felvétel idején, most új betonoszlopokat, betonfödémet kapott. Ha csak újabb nagy talajmozgás nem következik be, ez már kész.

Hadad olyan település, ahol három métert is képes megcsúszni az út, a házak összedőlhetnek, bizony bármi előfordulhat.

A szászok templomával szemben, az út másik partján álló ház pont olyan, mint volt 3 évvel ezelőtt.

Következzék a másik templom, a református, ami 1423-ban katolikus templomnak épült, gótikus stílusban, s most a magyar állam támogatásával épül újjá.

Régi felvételen látható (187. adás), hogy a hajó összeomlott, levált az 1890-ben már lebontott és 1901-re újra megépített toronyról, csak a szentély maradt meg épen. Középen csak egy ácsolat tartotta akkor a tetőt. Eltelt némi idő, visszaépítették az északi oldalt a kis csúcsíves kapuval együtt.

Az új kőfalat vakolat fedi majd. Szemből olyan a tornyot nézve, mintha meglenne az épület. A rés is már csökkent, hiszen ez az oldal nagyjából kész.

Az újonnan megcsinált fal és a szentély közötti résre megdátumozott gipsz pecséteket helyeztek el, s ezek jelzik, hogy mozog-e még a fal, tovább reped-e a templom, vagy sikerül-e most már megtartani. A szentély gyönyörű gótikus ablakai megmaradtak, de a déli oldalon még mindig nincs fal, csak ácsolat.

A palánk egy kis résén bekukkantva csak állványerdő látszik egyelőre. A kövek az udvaron fölhalmozva várnak arra, hogy belőlük visszaépítsék a Szent László templom déli oldalfalát. Halad ez a felújítás, állagmegóvás, visszaépítés, csak lassan.

A címerpár azért maradhatott meg a „szocializmus építésének” évtizedeiben a másik hadadi kastély falán, mert az útról nem látszik. Ez az 1776-ra megépült Wesselényi-kastély. Gyönyörűek a melléképületei. Ezeket a falu mindenféle közösségi célra használta, kultúrháznak is többek között.

És magában a kastélyban működött a település önkormányzata, polgármesteri hivatala, amely azonban bezárt itt, és az épület ma üres. A Bánffyaké lett a rendszerváltáskor, akik eladták egy magyarországi befektetőnek – mint mesélték, de az illető azóta hozzá sem nyúlt.

Még nem szerelték le a polgármesteri hivatal tábláit, s üresen áll a ház, lakattal lezárva. Nagy kert is tartozik a kastélyhoz – persze. Arra vár a Wesselényiek egykori kastélya, hogy valami történjen vele végre itt, Hadad településen a „hepe-hupás vén Szilágy” határán.

Minden év őszén beszámolok arról, kik nyerték a Podmaniczky-díjakat és arról is, hogy mi történt a városvédő fiatalok nyári táborában.

Füzérradvány volt a helyszín idén, a gyönyörűséges Károlyi-kastély és hatalmas parkja. Varga Kálmán, a Műemlékek Nemzeti Gondnokságának igazgatója volt a házigazda, ő mesélt a gyerekeknek a főbejárat előtt. És azután a felesége, Vajdai Ágnes folytatta a kastély múltjáról, rejtelmeiről a parkban, a kastély előtt állva.

Nézzünk be a kastélyba, és hadd mutassam meg a földszinten azokat a termeket, amelyek manapság megtekinthetők, s nyitva állnak az érdeklődők előtt.

A Károlyi-kastély és egész együttese kórházként működött sokáig. Majd amikor a rendszerváltás után ilyetén funkciója véget ért, ismét kifosztották, akárcsak 1945 után, s elvitték még azt is, ami addig megmaradt a Károlyi család berendezési tárgyai közül. Az állami gyógyintézeti félévszázadot is túlélt híres nevezetes faragott keretű velencei tükör meglovasításáról be is számoltam annak idején (többször szerepelt a kastély a műsorban, lásd az Új Városvédőbeszédek mutatójában). Megmaradt a királyi vendéglakosztály céljára kialakított szobákból a márvány kád, a WC tartály, és megmaradt szinte mindenütt az ajtók faragott kőkerete, s a csodálatos kandallók, minden, ami oda volt nőve a falakhoz. A most látható berendezési tárgyakat az elmúlt másfél évtizedben gyűjtötték, vásárolták, illetve vásárolták vissza, s azok már a megnyitott termeket díszítik. Akárcsak a vadászati trófeák. A Károlyi-kastély további részeinek helyreállítása nyilván pénz függvénye. Én viszont arra gondoltam, megmutatom rövidesen önöknek azt is, ami a kastélyból jelenleg nem látogatható.

*

Varga Kálmán:  „A Károlyi család hagyatékában maradt meg ez az asztal, amelyet – a hagyomány szerint – a Szatmári béke aláírásakor használtak. Ezt ülték körül, és így született meg 1711-ben a Szatmári béke.”

*

Tehát nagyon érdekes berendezési tárgyak vannak itten.

De most nézzék meg a Város- és Faluvédők Szövetsége pályázatán díjakat nyert ifjú városvédőket munka közben! Mázolás volt és festés, takarítás a legfőbb feladat, s a környezet megtisztítása. Amikor a nagyfiúk betont kevertek, az volt a feladatuk, hogy tűzrakó helyeket csináljanak, ahol majd az ideérkező turisták megsütögethetik a pecsenyéjüket, avagy szalonnájukat.

A fiatalokat segítő táborvezetők főnöke Pinczésné Kiss Klára. Egyik munkatársa kicsike kis lánya is segített a szemetet összegyűjteni.

Érdekes megoldásra példa ez a korlát. Nem a smirglizése és festése – persze. Ez a fakorlát ugyanis tulajdonképpen álca. A parkban környezetidegen csőkorlátot takarja. Eddig készült el. A szemétgyűjtők, a padok, a park majd’ minden bútora megújult előbb-utóbb a fiatalok közreműködése révén.

És akkor lépjünk be ismét az épületbe! Képeslapokon, régi fényképeken is tanulmányozhatták a fiatalok a kastély történetét. A vetítés színhelye a fő lépcsőház. Ez eredeti funkciójában ma nem használható. Az emelet tatarozása, berendezése még hátravan. Fönn, ahol a lányok állnak, ott lehetne balra tovább haladni, de nem lehet. Innen nincs bejárás az emeleti termekbe.

Tehát az omlásveszélyt figyelmen kívül hagyva – Varga Kálmán kalauzolásával – megközelítettem az épület emeleti részét is. Mondhatnám úgy is: „belépés csak tévénézőknek”.

Itt még ilyen állapotok uralkodnak. A feltárások nagyrészt megtörténtek, a helyreállítás még nem. Gyönyörű a folyosó, a lámpák is a helyükön vannak, csak éppen nem lehet tovább menni sehová.

Hiszen a területen, habár semmi bajuk nincsen a poroszsüveg-boltozatoknak, és a stukkók milyensége is megállapítható a meghagyott részletekből, még hátravan a helyreállítás. Van mozaikparketta és márványkád és kandalló, és minden, ami remélhetőleg a hazai turizmus és műemlékvédelem egyik fellegvárává avatja a most még csak félig kész kastélyt.

Érdekesség, hogy a házat már 1938-ban szállodaként hasznosították a Károlyiak. Ma is alkalmassá tehető lenne erre a funkcióra.

Ha a kívül bepucolt rész mögé kerülünk, megtaláljuk azt az U alakú díszudvart, ahol a kápolna és a pálmaház, avagy télikert is látható. Meg az is, hogy itt még a külső tatarozás is várat magára. Lépjünk be a házba erről az oldalról is! A földszint hátsó oldalán találhatók a grófi konyhából átalakított kórházi konyha maradványai, ahol természetesen szintén leszereltek mindent, ami mozdítható volt. De legalább látszik, hogy hol volt az, amit elmozdítottak.

És most egy egészen különleges kirándulás következik: megmászhatjuk együtt a tornyot. Nézzék ezeket a fogaskerekeket, s a tekerő szerkezetet, egészen különleges dolog ez, ilyet én még soha nem láttam korábban!

Szerintem önök sem. Ezzel a szerkezettel lehetett föltekerni, kitekerni az épület tornyából kimagasló zászlótartó rudat.

Most már fönn is vagyunk a tetőn. A torony tetejéről körülnézhetünk a vidéken, ahol egészen Szlovákiáig látni, meg persze a kastélyhoz tartozó 100 hektáros, védett angolparkra is, meg azt is megfigyelhetjük, hogy a födém teljesen rendben van. Íme tehát a XVI. századi eredetű 1857–1859-ben Ybl Miklós tervei alapján átépített, romantikus-eklektikus stílusban megépült Károlyi-kastély a park felől.

A munka végével egyre több volt a „frissen festve” felirat, és azután a táborozókat várta egy meglepetés: megszervezték számukra, hogy a még megmaradt erdei vonatok egyikén, a Pálháza-Kőkapu vasúton tehetnek egy kirándulást a Zemplén mélyére. Itt, ezen a helyszínen búcsúzunk Füzérradványtól, és a 2009-es városvédő ifjúsági tábor résztevőitől.

Különös emléktáblát avattak Kecskeméten. Talán emlékeznek rá az idősebb nézők, hogy a hazai városrendezés és építészet komoly huszadik századi érdemének, sikerének számított, amikor a belvárosi utca eredeti vonalára keresztbe építették meg az Aranyhomok Szállodát Kecskemét közepén. És az utca másik oldalán álló házak lebontása után megépítették azt a sávház-szerű betonépületet, amelyet Lordok Házának becéznek a kecskemétiek.

Most a helyi városvédők az 1968-as tábla mellett új emléktáblát avattak a házon, hogy mindenki láthassa, milyen volt az, ami itt állt, az a bérház, ami helyett az van, ami most látható, ami a huszadik század második felében modern építészeti törekvésnek számított.

Miután utólag belátni a korábban elkövetett hibát már nem teszi visszafordíthatóvá azt, legalább figyelmeztetni lehet arra, hogy megfontoltan kellene a városainkat átszabóknak ezután dönteni. Nemrégiben építették meg Kecskeméten a Malom-center bevásárlóközpontot a város szívében, s hagyták lebontani a remek Nyári kaszinót. Érvényes ez a tanulság, ez a ’60-as években elkövetett hibára emlékeztető emléktábla ebben a városban és másutt is, egész országunkban.

Több műsorban foglalkoztam már a magyar gyáripar műemléki értéket képviselő épület állományával, amelynek nagy része elpusztul úgy, ahogy megszűnik a textilipar, megszűnik a cukorgyártás, megszűnik a malomipar sok helyütt, és a téglagyártás is – többek között. Akit érdekelnek a korábbi anyagok, bármikor visszalapozhatja a műsor szövegeit már megjelent könyveimben, vagy akár az internetre föltett műsorokból is.

Most Szerencsre látogattam. A Múzeum épületét látják, mert hiszen a szerencsi cukorgyártás egész története ma már csak múzeumban látható.

A gyűjteményben láthatják az itteni cukorgyártás, és egyáltalán az európai cukorgyártás múltjának emlékeit, a süvegcukroktól az oly sokak által gyűjtött cukros zacskócskák és kockacukor-csomagolásokig, meg képeket, dokumentumokat arról is, hogyan készült a cukor.

A gyár bezárása után egy évvel fölállított emlékmű avatásának alkalmából az Észak Magyarországban leírt szövegből következik egy részlet:

„2008. március 10-ét fekete betűkkel jegyezték be Szerencs, illetve az évszázados hagyományokkal rendelkező hazai cukorgyártás krónikájába. Ezen a napon délelőtt 11 órakor jelentette be Pokol Balázs, a Mátra Cukor Zrt. igazgatóságának elnöke, hogy a német Nordzucker befejezi Magyarországon a répacukor-gyártást, és bezár az utolsó, még működő magyar gyár, a szerencsi is.”

A gyár bezárása után a Nordzucker és a Mátracukor nevű társaság együtt megkezdte a bontást, s először a 30 méter magas kéményt robbantották föl. Természetesen azonnal megkezdődött a cukorgyártás további épületeinek bontása is. Nagy múltú volt a gyár kulturális élete is, ennek s a dalárdának is emléket állítottak itt. Talán emlékeznek a kedves nézők arra, hogy – például – akkor, amikor Ózdról beszámoltam (l. a 184. adást és a 200. adást), vagy más magyarországi gyárakról, amelyek korábban komolyan eltartották egész környezetüket, mindenütt fontos volt a kulturális szerep, kultúrházakat építettek a gyárak tulajdonosai, s a sportolás lehetőségeit is megteremtették a dolgozóik számára.

Korábban az ácsi (l. a 205. adást) és a mosonszentmiklósi cukorgyártás múltjáról (l. a 210. adást) is beszámoltam a műsorsorozatban, s írtam a Budapest folyóiratban a negró cukorkának nevet adó Negro familiáról, a hazai cukorgyártás megteremtőiről.

A cukorrépa a bűnös, kérem szépen. Arra hivatkoznak a cukorgyártás megszüntetői. Arra, hogy azért kell a gyárakat bezárni, mert nincs elég nyersanyag, nem termelnek a gazdák elég cukorrépát. Másutt meg azt hallottam, hogy azért nem termelnek elég cukorrépát, mert szándékosan más termékekre állítják őket át, mondván nincs szükség cukorrépára.

Most nyáron volt figyelemre méltó hír, hogy a Kaposvári Cukorgyárban 24 órát kell egyfolytában dolgozni, mert nincs, ahol földolgozzák a cukorrépát Magyarországon. No, hát így alakulnak a hazai gyártás dolgai.

A múzeumban régi képen látható a gyár, amikor még működött, és megcsináltam ugyanerről a helyről még egyszer most, hogy már nem működik.

És azután meg tudom mutatni önöknek azt az emlékművet, amit a cukorgyártás, illetve a Szerencsi Cukorgyár múltjának emlékére állítottak. Ma már Magyarországon többnyire csak import cukrot eszünk. Fontos, de nem tudom, hogy ezt gúnnyal mondjam-e, vagy komolyan, hogy a cukorgyártásnak legalább az emléke megmaradjon, így makettban, kicsiben.

A táblán olvashatjuk, hogy a dolgozók milyen szomorúan búcsúztak a 120 éves gyártól.

Elevenítsünk csak fel egy másik példát!

Bemutattam korábban a Szalag-, Zsinór- és Paszományárugyár egyik angyalföldi jellegzetes épületét a Váci út 173. alatt (l. a 210. adást). Ebből következik egy részlet:

*

Ráday Mihály:  „A ház ma is olyan, ahogy az archív képen látszik. Belseje szinte teljesen üres. Április végéig piacra dobták az összes még megmaradt terméket, szalagot, zsinórt. És becsukják a boltot, a szó képletes és valóságos értelmében is. A gépeket, amelyeket használhatónak gondoltak, már leszerelték, eladták, vevőik elvitték, s a hatalmas ablakokkal jól megépített emeletes épületegyüttes helyén majd – mint hallom – irodaházat építenek.

Számomra teljesen egyértelmű lett, hogy a szalagok, zsinórok, gurtnik, cipőfűzők gyártását azért kell megszüntetni, mert a gyárat üzemeltetőknek szükségük van gyártmányuk előállítása és folyamatos eladásának árából lassan befolyó forintoknál inkább az egyszerre megkapható nagyobb pénzre, arra, amit az ingatlanból lehet csak kitermelni. Nem az első ilyen eset, és nyilván nem is az utolsó. Ki tudja, lehet, hogy ezen a helyszínen, ahol mi voltunk, szűnik meg végleg a magyar textilipar…”

*

Bagyánszkiné, a gyár vezérigazgatója az akkori forgatás után azonnal levelet írt a Magyar Televízió vezetőjének, hogy ne engedje adásba ezt az anyagot. Szerencsére a televízió vezetői nem hallgattak rá, s ezek a képek adásba mentek, de ezzel sem sikerült megmenteni a házat. Ahogy a vevője kifizette a rendszerváltás után gyártulajdonossá lett igazgatónőnek és társainak, azonnal lebontották a gyárat.

A helyén sokáig az „Eladó” tábla díszelgett. A zsinórgyár vevője a lebontott gyár még ki sem hűlt helyét rögtön áruba bocsájtotta. Folyik a telekspekuláció. Most autóparkolónak használják a telket. Ennyit épített örökségünk ipari épületeiről és a magyar gyáriparról.

Kedves Nézők! Ady helyszíneket fogok mutatni a következő adásban, most pedig Petőfi helyszíneket látnak.

Mielőtt a Partiumból hazaérkeznénk Magyarországra, ez a torony tűnik a szemünkbe az út mentén. A helyszín Erdőd. Az országútról olyan, mintha lenne itt egy épület, még ha elölről nézzük, akkor is úgy tűnik, de csak épületcsonkot találunk. A toronymaradvány csak része egy hajdan volt kastélynak. Ennek a kastélynak a legnevezetesebb berendezési tárgyát bevitték Szatmárnémetibe, az ottani püspöki palotába. Bemutattam, a 2008. novemberi adásból visszakereshetik (l. a 216. adást).

Azt az oltárt, amely előtt Petőfi Sándor és Szendrey Júlia megesküdött. Itt egy aránylag új tábla őrzi annak emlékét, hogy itt állt Teleki Sándor kastélya, ahol a költő és neje házasságot kötöttek. Az országút-menti bódékból is következtethetünk arra, hogy ez idegenforgalmi hely is tulajdonképpen. Jó lenne, ha több lenne meg belőle, s az, ami van, megmaradhatna.

Most mutatok egy másik régi helyszínen egy új emléktáblát. Mégpedig Ausztriában, Winden am See-nek hívják a helyet, a magyar neve Sásony.

Itt 1840 telén megfordult Petőfi Sándor, amikor katonaként úton volt Sopronból Pozsonyba. Nincsen már időnk bemutatni, milyen kellemes hely Winden am See, győződjenek meg róla személyesen.

*

Itt olvashatják azoknak a nevét, akik a Város- és Faluvédők Szövetsége Rácalmáson megtartott országos találkozóján átvehették az idei Podmaniczky díjakat, amit az ország öröksége védelme érdekében végzett munkájukkal érdemeltek ki:

Fancsik József – Kazincbarcikai Városvédő Egyesület
Király József – Kecskeméti Városvédő Egyesület
Molnár László – Páka polgármestere
Pató István – Csővár
Szádvárért Baráti Kör
Várkonyi László – Pusztaradvány
Pósvári Gábor és Pósvári Ildikó – Balatonfüred
Turai János – Zsidó Hitközség elnöke, Vác
Bezerédi Szent Vendel Kápolnáért Alapítvány
Gerle János – építészmérnök
König és Wagner Építészek Kft.
Házsongárd Alapítvány
Dr. Patla Károly – Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület
Rácz Fodor Mihály – Kiskunhalasi Városszépítő és Városvédő Egyesület
Árki Sándorné Kápolnási Magdolna – A Budapesti Városvédő Egyesület Pesterzsébet Csoportja