Magyarország története 

Valahogy így kezdődött a magyar írásbeliség… 2010. január 26. 10:36

Dévai Bíró Mátyás, a „magyar Luther”

Különös dolog, de a XVI-XVII. századra nem érvényes a régi közmondás, mely szerint „a fegyverek közt hallgatnak a múzsák”. Éppen ellenkezőleg, a fegyverek árnyékában, még a török–magyar végeken is, virágzott a kultúra, és nagy hatású művek születtek, - elsősorban  - a reformáció terjedésével előtérbe került - magyar nyelvű irodalom révén.

A nép ugyanis nem értett latinul, és az új hit egyik legfontosabb velejárója minden országban az anyanyelven írott művek megjelenése volt. Persze ezek között a könyvek között sokféle műfajt megtalálunk, a verses széphistóriáktól, - vagyis a korszak ponyvairodalmától - a hitvitákig. 

Ezt a könyvecskét szerzője, a katolikus papból lelkes reformátorrá vált, „a magyar Luther”-ként is tisztelt Dévai Bíró Mátyás valószínűleg nem tartotta a legfontosabb munkájának. Ő talán inkább a Lutherrel levelező prédikátorként, meg a helvétek hitvallását terjesztő tudós, debreceni lelkészként gondolta fennmaradni a nevét, aki a hitelveiért a börtönt is megjárta. Ezt az írását is a reformáció érdekeinek rendelte alá - nekünk mégis nem elsősorban vallásfilozófiai írásként kedves ez a kis nyomtatvány.
Hanem mert ez – az első magyar helyesírási kézikönyv. Az a címe, hogy Orthographia Ungarica, és első ízben 1538-ban adták ki Krakkóban.

   

Hogy miért olyan érdekes nekünk egy korai nyelvtankönyv? Hát mert a XVI. századig magyarul inkább csak beszéltek, írni viszont alig-alig írtak. Talán furcsának hangzik, de képzeljék el: ki kellett találni, hogy egyáltalán hogyan lehet leírni a magyar nyelvnek azokat a hangzóit, amelyek egyszerűen nem szerepeltek az addig megszokott latin írásjelek között! A protestáns szerzők választották szét a „z” és az „sz”, vagy az „s” és „zs” hangok jelölését; ők állandósították a gy, az ny, a ty betűk, vagy a hosszú ó,ő,ű, az e és az é betű írásmódját – ezeket ugyanis korábban még senki nem írta le! Ezeket a betűket a mai napig is azért írjuk úgy, ahogyan írjuk, mert a reformáció korának tudósai így találták ki, és így rögzítették az új szabályokat – például ebben a kis könyvben. Borzasztóan nehezen olvasható ugyan, mert még sok mindenre nem találtak megoldást: még i betűt használ a j helyett, és például a „magyar nyelv” szóban ahol gy-t mondunk, ott g-t, az ny helyett meg n-et ír, mindegyiken egy vesszővel jelölve a lágyuló kiejtést. De megható látni, hogy valahogy így kezdődött a magyar írásbeliség…