Magyarország története 

Álom, álom, édes álom - mikor és hol is leszünk végre boldogok? 2010. május 04. 08:22

A Monarchia népe 1916-17-ben úgy gondolta, hogy talán túl az Óperencián...

Furcsa dolog történt a háború első éveiben: miközben az Isonzótól meg Galíciából halott bakák ezreiről hozott értesítőket a posta, és a birodalom recsegett-ropogott a nemzetiségi és a szociális feszültségek miatt, - a Monarchia két fővárosában óriási sikerrel, folyamatos telt házzal játszottak egy operettet.

Ez az operett a Csárdáskirályné volt – igen, egészen 1954-ig Csárdáskirályné volt a címe, bár eredetileg Es lebe die Liebe, vagyis „Éljen a szerelem” szerepelt a librettón. Amikor Kálmán Imre 1914 májusában elkezdett dolgozni az osztrák és magyar szerzőpáros szövegkönyvén, még béke volt. A háború kitörésekor abba is hagyta a munkát, és csak 1915 novemberében mutatták be Bécsben az operettet. A premier éve, 1915 még a katonai sikerek éve volt, a gorlicei áttörés, és Szerbia elfoglalása elhitette a közvéleménnyel, hogy a háború gyorsan véget érhet.

Budapesten azonban - Gábor Andor fordításában - csak egy évvel később, 1916. november 3-án történt meg a bemutató, amikor Románia hadba lépett az antant oldalán, amikor az orosz fronton teret nyert a Bruszilov-offenzíva, vagyis sorra jöttek a harctéri kudarcok, – és érdekes módon a hatás mégis ugyanaz volt, mint a katonai sikerek évében: a közönség özönlött a Király Színházba, és ettől kezdve szünnap nélkül kellett játszani a darabot – még a nyári szünet alatt is!  

Ezt a történetet a sorozat 34. részében láthattuk, ITT.

A kritika egyébként fanyalgott: Bécsben az arisztokrácia kifigurázását kifogásolták, Budapesten meg a tschikos-gulyasch-Marischka sztereotípia megerősítését szapulta a sajtó – lám csak, már akkor is… Pedig a szerzők igyekeztek igazi dualista darabot komponálni, hiszen az első felvonás Budapesten, a második és a harmadik Bécsben játszódik. A bírálók a zenét ugyan dicsérték, de már hallhatók voltak olyan hangok is, hogy „ez a dekadens zenés-táncos darab nem más, mint a Monarchia haláltánca”…

A közönséget azonban mindez egyáltalán nem zavarta, sőt: azokban az országokban is hatalmas sikerrel mutatták be a Csárdáskirálynét, amelyek hadban álltak a Monarchiával. Az 1917-es évadban a világ színpadain összesen tizenkétezerszer került színre!

Budapesten még paródia-színmű is készült belőle „Csámpáskirályné” címmel, és a háború után németül – sőt: oroszul is filmre vitték! Egy bécsi kritikus szerint „az egész világ két dologtól hangos: az ágyúdörgéstől – és a Csárdáskirálynőtől”.

1917-ben az Első Magyar Tábori Színház előadásában még a frontkatonák is tapsolhattak az orosz fronton Bóni grófnak, Miska pincérnek és Szilviának; de a legbizarrabb előadás 1919-ben, a szibériai Krasznaja Riecska hadifogolytáborában zajlott, ahol a magyar hadifoglyok emlékezetből leírták a darab szövegét meg a kottáját, és úgy adták elő az operettet, hogy minden szerepet - természetesen magát a csárdáskirálynét is – férfiak alakítottak…

A dolog pikantériája, hogy miközben a hátországban az emberek a háborús helyzetben nyilván rá voltak kényszerítve az igényeik korlátozására, és csak a legszükségesebb dolgokra adtak ki pénzt, - a Csárdáskirályné előadásaira Budapesttől Bécsig, New Yorktól Moszkváig hosszú időre előre lehetett csak jegyet kapni.

„Álom, álom édes álom” – éneklik a szereplők, - és erre vágyakozott a színházba járó közönség: legalább két órán át hinni abban, hogy bár az Isonzónál már félmilliót meghaladta a Monarchia halottainak a száma, de „Túl az Óperencián boldogok leszünk”…