Magyarország története 

Megírta az öngyilkosok himnuszát, világhírű lett, aztán megfojtotta magát 2010. május 16. 08:07

Seress Rezső és a Szomorú vasárnap története - május 16-án, vasárnap a Magyarország történetében

Különféle felmérések szerint a „Szomorú vasárnap”-ot ugyanannyian ismerik a világban, mint mondjuk a Rubik-kockát, vagy Puskás Öcsi nevét: ez a világon a legismertebb magyar dal. Ugyanígy, alig-alig pötyögtetve - merthogy nem tudott igazán jól zongorázni -, ebben az étteremben sok százszor eljátszotta és elénekelte a szerzője, akinek a sorsa egy igazi, jellemzően 20. századi magyar történet. Seress Rezsőről van szó, olyan városi népdallá vált nóták szerzőjéről, mint a „Szeressük egymást, gyerekek”, a „Gyere, Bodri kutyám”, és persze a „Szomorú vasárnap”.

A századforduló környékén még Spitzer Rudi néven járt iskolába, - de nem sokáig, mert kimaradt a suliból, és cirkuszi légtornásznak állt; egy próbán azonban leesett a trapézról. Ekkor színésztanoncnak jelentkezett Rákosi Szidi magántanodájába, és a városligeti Műszínkörben lépett fel esténként. Kezdetben a színfalak mögött, a szünetekben pötyögtetett a zongorán, később dalokat is komponált, amelyek gyorsan ismertté váltak, és ennek köszönhetően 1923-tól a Kulacs étterem zongoristája lett.

Ontotta a percnyi sikereket elért dalokat, sőt: egy operettet is írt, amely azonban soha nem került színre. Rá valóban igaz, hogy a művészet megszépíti az embert, hiszen a barátai szerint sem túl szép kis emberke kedvéért a Pest legszebb asszonyaként ismert Jászonyiné Helénke otthagyta gazdag katonatiszt férjét, és hozzáment a nála két fejjel alacsonyabb, egyik napról a másikra élő kis zongoristához –, aki ráadásul zsidó volt, és a harmincas években már ezzel is számolni kellett.

1935-ben megkereste őt a „8 Órai Újság” című lap riportere, Jávor László azzal, hogy írt egy verset „Szomorú vasárnap” címmel, lenne-e kedve megzenésíteni. Seress el is vállalta a munkát, de nagyon nehezen akaródzott elkészülni vele, pedig a versíró örökösen nógatta. Aztán végre egy este elénekelte a Fórum kávéházban, és megkért egy Zeneakadémiát végzett fiatalembert, hogy 5 pengőért kottázza le, amit ő elfütyül, - merthogy a kottát nem ismerte, csak fütyörészve komponálta a dalait, ezért is nevezték el a kollegái „Füttyösnek”; tehát a saját szerzeményét sem tudta volna kottából eljátszani! Jávor kinyomtatta a kottát, amely mindenféle visszhang nélkül jelent meg. Seress el is keseredett a kudarctól, és már megfeledkezett volna a Szomorú vasárnapról, amikor egy újsághír szerint egy cselédlány öngyilkos lett, és a kezében találták a Szomorú vasárnap kottáját; majd egy hét múlva egy miniszteri tanácsos egy taxiban szíven lőtte magát, és a búcsúlevele mellett a Szomorú vasárnap kottája hevert!

1935. november 7-én a „8 Órai Újság” már „Gyilkos sláger”-nek nevezte a dalt, amely ennél nagyobb reklámot nem is kaphatott volna. A következő héten svájci, olasz, amerikai, német és francia lapokban is írnak róla, mint az „öngyilkosok himnuszáról”. Ősszel már a párizsi Olymia színpadán éneklik, és 1936-ban slágerré válik Amerikában is, ahol többek között Paul Robeson, Louis Armstrong, vagy Frank Sinatra is a műsorára tűzi.

Eközben a szerző idehaza nyomorog, mert a származása miatt egyre kevesebb helyen léphet fel. A háború kitörésekor, 1941-ben munkaszolgálatosként vonult be, a veséjét lerúgták, de - később ő maga mesélte, - az életét egy SS-tiszt mentette meg, aki ismerte a dalait!

A háború után az Akácfa utcai Kispipában zongorázott, továbbra is teljes nyomorban élve – miközben hírt hoztak neki arról, hogy az egyik amerikai bankban 370 ezer dollár szerzői jogdíj vár rá, de amíg Magyarország háborús jóvátétellel tartozik, addig nem utalhatják át, ki kellene ért mennie. De nem megy, azt mondja: tériszonya van a repülőn… Hiába hívja Oscar Peterson a Carnegie Hallba, ahol csak meg kellene hajolnia a közönség előtt, mint a legismertebb magyar dal szerzőjének; és itt marad 56-ban is, amikor megnyílnak a határok. Továbbra is a Kispipában játszik, ahová a – sajnos, már eltűnt vendégkönyv szerint olyan hírességek zarándokolnak el a kedvéért, mint a walesi herceg, az iráni sah, Spencer Tracy, Benjamino Gigli, Arturo Toscanini, vagy Otto Klemperer, aki ezt írja az autogramja fölé: „Nem muzsikus – csak zseni”.

Dalait azonban 1949 után betiltják, az ötvenes évek második felétől pedig, a rock és a beat idején már a közönség sem kíváncsi Seress Rezső dalaira. Koldusszegényen üldögélt a Dob utcai lakásában, ahol nap mint nap végighallgatta a „Szomorú vasárnap” lemezfelvételeit, angol, francia, kínai, dán, meg mindenféle egzotikus afrikai nyelveken…

Aztán 79 évesen ebből is elege lett, és őt is elérte világslágerének, az öngyilkosok himnuszának a végzete: leugrott a lakása erkélyéről. És bár túlélte a zuhanást, de nagyon meg akarhatott halni, mert a kórházban megfojtotta magát azzal a dróttal, amivel a begipszelt lábát emelték fel.

Azt mondják: tipikus magyar sors, egy 20. századi, hazáját elhagyni nem akaró, tehetséges magyar zsidó ember sorsa. Nem tudom, mennyire tipikus; mindenesetre az biztos, hogy egy dióhéjnyi magyar történelem…