Magyarország története 

Feltétlenül kell a propaganda-film Steinmetz haláláról! 2010. május 30. 07:57

Tudják még a fiatalok hova kell menni, ha azt mondják nekik: találkozunk az Osztyapenkónál?

Az 1960-as években számtalan kisdobos- és úttörőcsapat vette fel a két hős szovjet parlamenter, Osztyapenko és Steinmetz kapitányok nevét, akik a második világháború vége felé, Budapest ostroma előtt fehér zászlóval érkeztek tárgyalni a front innenső oldalára, hogy a magyar fővárost megkíméljék a hosszas ostromtól, de a németek „orvul meggyilkolták” őket. 40 éven át így tanították az iskolában. Ugyanakkor mindig voltak, akik tudni vélték, hogy ez a két szovjet tiszt nem is létezett, az egész történet csak propaganda volt...

Hát mindenesetre szobra mindkettőjüknek van – igaz, ma már csak itt, a szoborparkban. Steinmetznek ugyan nem ez volt az eredeti szobra, mert azt 56-ban ledöntötték, és 58-ban egy új Steinmetz-kompozíció került a helyére, a ferihegyi repülőtér mellé, a Vecsésre vezető út szélére; Osztyapenkó meg az M7-es autópálya elején álldogált. De létező emberekről van-e szó?

Bizony, mind a ketten nagyon is léteztek, és valóban mindketten Budapest ostroma előtt, parlamenterként haltak meg, ennyi igaz. De a -máig sem teljesen tisztázott- haláluk köré valóban ál-történeteket gyártott a szocialista hős-teremtő propaganda.

Amikor 1944. decemberének utolsó napjaiban Malinovszkij marsall szerette volna minél előbb befejezni a magyar főváros elfoglalását, ezért december 29-én Budaörs és Vecsés felől két parlamentert küldtek a német-magyar frontvonalak irányába, azonos szövegű ultimátummal. A két hadikövet útvonalát a szovjetek előre jelezték, az útvonaluk közelében tűzszünetet rendeltek el, és hangosbeszélőkön is figyelmeztették a frontot a parlamenterek közeledtére. Az ukrán Osztyapenko Budaörsnél gyalogosan sértetlenül át is lépte a német vonalakat, és fogadta őt Ruhmor SS-tábornok, de az ultimátumot nem vette át. A szovjet tiszt ezután bántatlanul elhagyta a német vonalakat, de a két front között a „senki földjén” a feltételezések szerint aknatűzbe került. Hogy ki lőhetett? A németek biztos, hogy nem, hiszen ők tájékoztatva voltak a parlamenter jöveteléről és a visszaútról is. Ha meg akarták volna ölni, akkor miért engedték szabadon?

Osztyapenko azonban késett a visszaúton, és a saját frontvonalánál már nem számoltak vele, talán azt hihették, hogy már nem is él, ezért aknatüzet indítottak, és ő véletlenül bekerülhetett ebbe a tűzbe; de egyes vélemények szerint a parlamenterekről nem tájékoztatott egyik magyar egység felől is jöhettek a lövések.

Ezt   a történetet   május 30-án,   vasárnap láthatjuk  a  Magyarország története  38. részében!

A pécsi születésű, de a szüleivel 1932 óta a Szovjetunióban élő, és a spanyol polgárháborút is megjárt Steinmetz Miklós százados viszont el sem jutott a német vonalakig. Ecserről indult a kocsijával, de egyes beszámolók szerint még az Üllői út elején aknára futott.

De állítsuk csak meg ezt a filmet, hiszen a halálakor természetesen nem volt a közelben híradós operatőr; - a szovjet propagandának azonban szüksége lett volna az orvul megtámadott parlamenter legendájához egy haditudósítói filmbeszámolóra. És ha szüksége volt rá, - hát akkor el is készíttette… Még zajlott az ostrom, amikor szabályosan leforgatták a „Steinmetz kapitány meggyilkolásáról” szóló hamis filmbeszámolót, amelyben egy Kim Jenő nevű filmgyári felvételvezető alakította hatásosan a szovjet kapitányt…

A két százados a halála köré kitalált mítosz tehát a szovjet propaganda része volt, de valóban fehér zászlóval a kézben haltak meg; - hogy hogyan, az máig sem tisztázott. Az igazság a régi pesti vicc szerint valószínűleg akkor derül ki, „ha majd Osztyapenko kapcát cserél”… 

És bár a szobraik már nem őrzik Budapest keleti és nyugati kapuját, a megszokás nagy úr: az autósok többsége az M7-es autópálya kezdetét még mindig úgy emlegeti, hogy „találkozunk az Osztyapenkónál”…