Magyarország története 

Barakk volt ez a javából, de vidám barakk, a legvidámabb 2010. október 06. 11:04

Nézzük, miért is?

Aki 1980-85 után született, az valószínűleg nem nagyon érti, miért mondták Magyarországról – főként a többi szocialista országban – azt, hogy „a legvidámabb barakk”.

Nem tudhatják, hogy egy lengyel turista milyen hitetlenkedve nézte azt az árubőséget, amit a budapesti üzletekben látott; nem hallhatott arról, hogy keletnémet párttikárok pesti templomokban kereszteltetik meg a gyerekeiket; el se hitte volna, hogy komplett násznépek jöttek át Romániából az esküvők után, hogy a lagzit Magyarországon rendezzék meg, mert itt volt miből; és nem találkozhattak a Budai Ifjúsági parkban bolgár fiatalokkal, akik a magyarországi szórakozási lehetőségek számukra hihetetlen bőségéről áradoztak, - de nem csak ők, hanem a Magyarországon koncertező amerikai és nyugat-európai komolyzenészek is eljöttek ide, és csodájára jártak annak, hogy milyen környezetben bulizhat a magyar ifjúság.

Jó, igen, persze, ez az egész viszonylagos volt, pontosan úgy, ahogyan ez a nagyon találó „legvidámabb barakk” kifejezés sugallta: hiszen mindezzel együtt is csak egy barakk volt az ország a „szocialista béketáborban”. Mert  az „ifiparkban” is gyorsan megkaphatta a pofont Rajnák igazgató elvtárstól az, aki nem a „szocialista kulturáltság” jegyében szórakozott. És cenzúrázták a dalszövegeket, és '73. március 15-én százával vették őrizetbe a diákokat a Petőfi szobornál.  És igen, persze kötelező volt úttörőnek lenni, és a karrierhez többnyire be kellett lépni a pártba, és csak suttogva lehetett politikai vicceket mesélni. És nekünk is be kellett vonulnunk Csehszlovákiába, és nem vehettünk részt a Los Angeles-i olimpián. És mi is csak 3 évente mehettünk nyugatra, - ha mehettünk; és aki többre akarta vinni, az a napi 8 óra munka után másodállást kellett, hogy vállaljon, és az egyetemi felvételin hátránynak számított, ha a jelentkezőnek a szülei nem fizikai munkások, hanem értelmiségiek voltak.

Szóval: azért barakk volt ez a javából. De egy kicsit olyan módon, ahogyan az 1973-tól az Operettszínházban hatalmas sikerrel játszott „Hegedűs a háztetőn” című musicalban az állandóan az Úrral vitázó tejesember vívódik az „egyrészt” és a „másrészt” érvei között.

Mert erről a magyarországi barakk-létről azért olyan filmek készülhettek, mint Közép-Kelet-Európában sehol másutt; és az ifjúság nem csak a város legszebb pontján szórakozhatott, hanem azokban az egyetemi klubokban is, ahol időnként a jelen lévő KISZ-titkárok homlokát verítékkel elöntő viták is zajlottak… És a munkásosztály, amely „a harcban csak a láncait veszítheti el”, a lánc végén egy Trabant slusszkulcsát lóbálta; igenis volt már tehát mit elveszítenie, ha netán hőbörögni támadt kedve október 23-án, - így aztán általában inkább nem támadt kedve… A hétvégét a víkendházában töltötte a Velencei tónál, mert ez volt az az időszak, amikor a faluból a városi panelba költözött egykori téesztagoknak hiányozni kezdett a föld illata, és egyszercsak mindenki kiskerttulajdonos lett. A legnézettebb pénteki tévéműsor az Ablak volt, ahol Bálint gazda megmondta, hogy mitől lesz nagyobb a dinnye, mert a fél ország paradicsomot palántázott meg almát permetezett, és szombaton két üveg Kinizsi sör mellett megnézte a Fradi-meccset a Junoszty-tévén a kis hétvégi barakkjában.

Mert mondom: barakk volt ez, - bár vidám barakk…