Magyarország története 

Akiknek egyáltalán nem tetszett a szovjet csapatok kivonulása Magyarországról 2010. október 20. 11:51

Ők a szovjet katonák voltak, akik már azért is sokat fizettek, hogy ide vezényeljék őket, 1991 nyarán pedig minden pénzt megadtak egy magyar menyasszonyért...

A hetvenes évek március 15-i tüntetéseinek, később a Fradi-meccseknek elmaradhatatlan rigmusa volt, hogy „ruszkik, haza!” A jelszó már 1945 után is népszerű, 1955-ben pedig jogszerű is lett, hiszen bár a második világháborút lezáró 1947-es békeszerződés az Ausztriában állomásozó szovjet csapategységekkel való összeköttetés céljára megengedte, hogy Magyarországon is maradjanak szovjet csapatkontingensek, de az osztrák államszerződést követő ausztriai szovjet kivonulás után ez a jogalap megszűnt. 
 

Legközelebb az '56-os forradalom napjaiban jött elő a jelszó, de tudjuk: nem ki-, hanem bevonulás lett belőle, és ezt 1957. május 28-án azzal legalizálták, hogy aláírták a Magyarországon „ideiglenesen állomásozó” szovjet csapatok státusáról szóló államközi szerződést, bár az újabb oroszországi levéltári kutatások kiderítették, hogy Hruscsov 1958-ban felajánlotta Kádárnak a szovjet csapatkivonást, de a magyar első titkár ezt akkor visszautasította...
Egészen a 80-as évek végéig nem történt változás ebben az úgymond „ideiglenesen állomásozó” státuszban. Aztán a szocialista gazdálkodás csődje nyitott lehetőséget a katonai változások előtt is: 1988-ban Grósz Károly, majd egy év múlva Németh Miklós miniszterelnök is közölte Moszkvával, hogy Magyarország kénytelen csökkenteni a katonai költségvetését és a hadsereg létszámát; egyben óvatosan felvetették a szovjet csapatkivonás kérdését is. Az áttörést az hozta meg, hogy '88 decemberében az ENSZ-közgyűlésen részleges csapatkivonásokat jelentett be Gorbacsov, amit 1989 októberében a Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról történő egyoldalú csapatkivonással kívánt hangsúlyossá tenni.

1990. tavaszán az MDF már nyitott kapukat döngetett az emlékezetes „Tovarisi, konyec” feliratú választási plakátjával: ugyanis március 10-én Moszkvában a két külügyminiszter, Eduard Sevardnadze és Horn Gyula aláírta az ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról szóló egyezményt. A megállapodás értelmében a teljes személyi állományt és a fegyverzetet kivonják 1991. június 30-ig. Az aláírás után két nappal, 1990. március 12-én a hajmáskéri harckocsizó alakulatok hazaindulásával meg is kezdődött a szovjet csapatkivonás, amely több mint egy éven át tartott, és igen komoly szervezési feladatot jelentett, hiszen az úgynevezett Déli Hadseregcsoport százezer katonáját és polgári alkalmazottait, valamint harci eszközeit, járműveit, több százezer tonna anyagot kellett kiutaztatni.
Az utolsó katonavonat mégis a végső határidőnél két héttel korábban, 1991. június 16-án kigördült az országból, az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka pedig 1991. június 19-én, néhány perccel délután három óra után ült be civil ruhában a záhonyi határállomáson várakozó fekete Volgába.

10 évvel később a magyar országgyűlés törvénybe iktatta ezt a napot, mint a Magyar Szabadság Emléknapját, és joggal, hiszen 1944. március 19., Magyarország német megszállása óta 1991. június 19-e volt ez első olyan nap, amelyen Magyarország területén nem maradt idegen megszálló katona.

Az orosz történetírás persze egy kicsit másképp látja Magyarország szovjet katonai megszállását, mint mi. Szerintük '56 után soha nem avatkoztak a magyar belpolitikába, viszont Magyarország megspórolt egy csomó védelmi kiadást, sőt: sok magyar civil jutott jó munkalehetőséghez a szovjet bázisok környékén. Hát, felfogás kérdése... Az tény, hogy a szovjet tisztek szerettek itt állomásozni: az idekerülésért kellett nekik a legtöbb kenőpénzt fizetni: az NDK-ba már 1500 rubelért is el lehetett jutni, de a magyarországi állomásoztatásért 2000 rubel csúszópénz járt!

A csapatkivonás persze problémákkal is járt. A szovjet hadsereg az itthagyott objektumokért 100 milliárd forintot követelt, a magyar fél pedig körülbelül ugyanennyi környezetvédelmi kártalanításra tartott igényt; csak több éves tárgyalássorozat után állapodtak meg a „nulla” megoldásban.

Az államközi elszámolási vitáknál sokkal praktikusabban működött mindez „kicsiben”, a szovjet katonák ugyanis a hazautazásuk előtt gyakorlatilag eladtak mindent, ami mozdítható volt a laktanyákban: katonai ruházatot és eszközöket, bútorokat, fúrógépet, pianínót és kézifegyvereket. Soha nem lehetett olyan olcsón éjjellátó katonai távcsövet venni a budapesti piacokon, mint akkoriban…

A sajtóhírek szerint a kivonulás után még sokfelé – Győrben, Budapesten, a Dunakanyarban – láttak szovjet katonákat, akik civilben bujkáltak, és rengeteg pénzt voltak hajlandók fizetni annak a magyar nőnek, aki feleségül megy hozzájuk, és ezzel legalizálhatja az ittmaradásukat. Magyarul: államközi szerződés ide vagy oda, nekik semmi kedvük nem volt „kivonulni” Magyarországról…